2009. szeptember 25-én a tekintélyes New York-i gazdasági lapban, a The Wall Street Journal-ban jelent meg egy cikk az arab–izraeli konfliktus egyik fontos szellemi összetevőjéről, amely közvetve a bibliai régészettel foglalkozókat is érinti. Tayseer Rajab Tamimi sejk, a Palesztin Hatóság muzulmán főbírája augusztus végén a következő kijelentésre ragadtatta el magát: „A zsidóknak nincs történelmük Jeruzsálemben. Soha nem éltek itt, a Templom soha nem létezett, és az izraeli régészek be is vallották ezt. Azok, akik mindezt tagadják, egyszerűen hazudnak.” Csábító lenne egy mosollyal vagy egy kézlegyintéssel elintézni ezeket a mondatokat, ha ez a vélemény nem lenne általános a muzulmán arabok, és különösen a palesztin arabok körében. Tamimi sejk csupán szócsöve azoknak a millióknak, akik komolyan azt hiszik és vallják, hogy Jeruzsálem „egy arab és iszlám város, ahogyan mindig is az volt”. Shamekh Alawneh, a jeruzsálemi arab Al Quds Egyetem modern történelem professzora egy augusztus 11-én elhangzott rádióadásban, melynek címe: „Jeruzsálem: történelem és kultúra” volt, amellett érvelt, hogy a zsidók kapcsolata Jeruzsálemmel csupán kitaláció. „Nincsenek történelmi gyökereik” — jelentette ki Alawneh, hozzátéve, hogy a zsidók „támadást intéznek a történelem ellen, ellopják a kultúrát, meghamisítják a tényeket, eltörlik az igazságot, és judaizálják a várost.”

E szavaknak különös jelentőséget ad, hogy Barack Obama elnök és stábja épp ezekben a hetekben készíti elő az új közel-keleti béketervet. Az elmúlt évtizedek hasonló kísérletei rendre-sorra megbuktak éppen Jeruzsálem státuszának kérdésén — az izraeliek ugyanis kijelentették: soha nem fogják elfogadni a nemcsak Izrael Állam fővárosának, hanem a judaizmus (és nem mellesleg: az evangéliumi kereszténység) legfőbb szellemi központjának számító Jeruzsálem megosztását. A vita tehát egyáltalán nem történelemről, régészetről, a múlt maradványainak értelmezéséről szól — ezekről aligha lehet vitatkozni, olyan egyértelműen a zsidóság igazát támaszják alá —, hanem hatalomról és politikáról. De azért nem árt felfrissíteni emlékezetünket: a héber Biblia (a keresztény Ószövetség) több mint 600 alkalommal említi Jeruzsálemet, mint amely Dávid király (kb. Kr. e. 1000) óta Izrael fővárosa volt. A hívő zsidók naponta háromszor imádkoznak Jeruzsálem felé fordulva, ami azt jelzi, hogy a világ bármely részén éljenek is, ezt a várost tekintik szellemi központjuknak. Az ortodox zsidók ma is egy téglányi helyet vakolatlanul hagynak bejárati ajtajuk felett, arra emlékeztetve ezzel, hogy a Templom még nem épült fel. A hívő zsidók a házasságkötésekkor egy poharat törnek össze a padlón, hogy ezzel is emlékeztessenek arra: Jeruzsálem megváltása még nem történt meg, sőt a 137. zsoltár híressé vált szavait is felolvassák: „Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!”

Tamimit, Alawnehet és a hozzájuk hasonló elszánt történelemhamisítókat természetesen sosem győzik meg a történelmi tények: vagyis azok az írott és tárgyi dokumentumok, amelyek tízezerszámra állnak rendelkezésre Jeruzsálem és a zsidóság szétválaszthatatlan történelmi összetartozásának bizonyítására. Azon komoly tudósok ezrei sem győzik meg őket, akik a világ számos egyetemén tanítják a zsidók történelmét, cikkek, könyvek, ismeretterjesztő filmek garmadáját produkálva évente. Sőt — és ez a legborzasztóbb a dologban — saját szent könyvük, a Korán sem győzi meg őket állításaik hazug voltáról. Az iszlám szent könyvében ugyanis számos ószövetségi szereplő található: közöttük Ábrahám, Dávid és Salamon is. Ez utóbbi építette a Biblia szerint a Templomot, amelyre a Korán is utal mint „az ima magasztos helyére”, sőt az első muzulmánok Jeruzsálemet a „Templom városaként emlegették”. Érdekes, hogy az iszlám érzékenységét egyáltalán nem sértette 1924-ben (vagyis 24 évvel Izrael Állam kikiáltása előtt), hogy a Muszlim Legfelsőbb Tanács is elismerje: az al-Haram al-Sharif (a Nemes Szentély) „a Templomhegy arab neve, amelyen jelenleg a Sziklamecset és az Al-Aqsa-mecset található” … „A hely a földön található legősibb történelmi helyek egyike. Szentsége a legkorábbi (valószínűleg történelem-előtti) időkből datálódik. Azonossága Salamon templomának helyével minden kétségen felül áll.” Ezek a mondatok pedig nem egy cionista brosúrából, hanem a muszlim hatóság által kiadott turistakalauzból származnak! (Lásd képünkön.) A szerzők állításuk alátámasztására a héber Bibliát és Flavius Josephus műveit is idézték.

Az elmondottak is alátámasztják, az iszlamizmus legfőbb célja Izrael Állam történelmi alapjainak megkérdőjelezése a nemzetközi közvélemény előtt. Csak emlékeztetőül: Izrael 1967-ben, a hatnapos háború alatt foglalta el teljes egészében Jeruzsálemet (beleértve a Templomhegyet is), s azt 1980-ban az állam „egységes, oszthatatlan fővárosának” nyilvánította. (Igaz, az ENSZ 478-as határozatában ezt rögvest a „nemzetközi joggal ellentétesnek” nyilvánította Izrael döntését, ami egy független tagállam belügyeibe történő, s a nemzetközi jogban valóban példátlan beavatkozás volt.) A palesztin vezetők azóta, vagyis az utóbbi harminc évben mindent megtesznek azért, hogy — Alawneh saját szavait idézve — „támadást intézzenek történelem ellen, ellopják a kultúrát, meghamisítsák a tényeket, eltöröljék az igazságot, és iszlamizálják a várost”. Mindeközben sem az izraeli politika, sem a tudós társadalom nem tagadta egyetlen percig sem, hogy Jeruzsálem Kr. u. 638 után — hosszabb-rövidebb megszakításokkal — az iszlám uralma alatt állt. A zsidó régészek nem pusztítják el az iszlám régészeti maradványokat, vagy ha erre mégis szükség adódik, részletesen dokumentálják azokat, és azok publikálásától sem félnek. A fentebb idézett 1980-as „Jeruzsálem törvény” garantálja az iszlám és keresztény szent helyek szabadságát.

A jeruzsálemi Siratófal mellől induló alagutakban még mindig sok a felfedeznivaló. Az Izraeli Régészeti Hatóság (IAA) kutatói most egy hatalmas rituális fürdő (mikve) maraványaira bukkantak itt. A fürdő mintegy 20 méterre található a Siratófaltól. A régészek egy díszes kváderkövekből épület maradványait is feltárták a Második Templom korából. A pazar kivitelezésű épület hasonlít azokhoz, amelyeket Heródes építtetett, például a Hebronban fennmaradt Pátriárkák sírjához. Az első zsidó háború krónikása, Flavius Josephus jegyezte fel, hogy volt egy kormányzati épület a Templom lábánál. Egy ugyanitt álló másik épület volt az úgynevezett Xystus, amelyet Josephus szerint nagy kváderkövekből építettek. A Talmud szerint a zsidó Főtanács (Szanhedrin) ebben is ülésezhetett — a megszokott üléstermük a templomi Faragott Kövek Csarnoka volt. A most felfedezett építmény talán a kettő közül lehetett valamelyik. Alexander Onn ásatásvezető régész szerint „érdekes megfigyelni, hogy az i. sz. 1. század közepén átalakították ezt a nagyszerű épületet: addigra már nem kormányzati célokra használták, és nyugati csarnokában egy hatalmas mikvét építettek, amelynek medencéjébe kb. tizenegy lépcső vezetett. Úgy tűnik, Jeruzsálem lakosságának létszáma igen megugrott, ami szükségessé tette, hogy még több rituális fürdő épüljön a zarándokoknak, akik nagy számban keresték fel a Templomot, különösen a három zarándokünnep (slosa regalim) idején. A mikvébe történő alámerítkezés, és a rituális tisztaság megőrzése a zsidó életmód elidegeníthetetlen részét képezte ebben az időszakban, így a mikvékre abszolút szükség volt, különösen a Templom környezetében.” Az ásatást finanszírozó Nyugati Fal Örökség Alapítvány (Western Wall Heritage Foundation) képviselői hangsúlyozták, hogy a most felfedezett rituális fürdő újabb bizonyítéka annak a szoros köteléknek, amely a zsidó népet Jeruzsálemhez és a Templomhoz fűzi. Smuél Rabinovic rabbi, aki a Siratófal és a szent helyek vallási felügyeletével van megbízva, ugyanakkor leszögezte, hogy az ásatások nem közelítették meg a Templomhegyet, amellyel a haláchikus örvények szerint tilos bárminemű érintkezés. (Assaf Peretz felvétele.)

Egy déli irányban, a Siloám-medence felé lejtő kőlapokkal burkolt lépcsős utcát fedeztek fel az Izraeli Régészeti Hatóság (IAA) kutatói a Dávid Városában. Igaz, már korábban is rábukkantak erre az utcára, egészen pontosan 1894 és 97 között Frederick J. Bliss és Archibald C. Dickey ásatásain, de a feltárást akkor visszatemették. Ugyanennek az utcának északabbra fekvő szakaszát találta meg 1937-ben Jones, majd 1961 és 67 között Kathleen Kenyon. A Ronny Reich (Haifa Egyetem) és Eli Shukron (IAA) vezetésével folyó ásatások során most az utca összefüggő, 550 méteres szakaszát bontották ki a régészek. Ennek az útnak jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni, hiszen ez kötötte össze Jeruzsálem legdélebbi és legmélyebben fekvő pontját, a Déli-kaput — amely mellett a Siloám-medence is feküdt — a Templomheggyel. Ronny Reich szerint „A Második Templom időszakában innen indultak a zarándokok, hogy felmenjenek a Templomhoz. Ez az út legdélibb csücske, s egy ugyanide tartozó szakaszt már felfedeztek a Templomhegy nyugati oldalánál.” A jelenlegi ásatások egy igen keskeny (1-2 méter széles) szakaszra koncentráltak az út nyugati oldalán. Itt a lépcsőket érdekes módon építették: a széles és keskeny szakaszok rendszertelenül váltakozva követték egymást. Két évvel ezelőtt ugyanitt egy csatornarendszert is találtak, amely a Templomhegyről kiindulva a Júdeai-sivatagba ért ki. A Második Templom pusztulásakor minden bizonnyal menekülőalakúgtként is szolgált. A régészek most megpróbálják tisztázni, milyen kapcsolat lehetett a most feltárt útszakasz és a csatorna között. (A fényképeket Vladimir Neichin készítette.)

Valódi régészeti szenzációt jelentett be az Izraeli Régészeti Hatóság (IAA): a Kinneret-tó mellett tavaly felfedezett Magdalában rábukkantak egy Kr. u. első századi zsinagóga maradványaira. A felfedezés egy szálloda építése során történt, az úgynevezett „Migdal beach”-en, amely az Ark New Gate Company tulajdona. A zsinagóga közepén egy különleges faragott követ találtak, amelynek oldalán két korsó között egy menóra (hétágú gyertyatartó), felső részén pedig egy palmetta minta látható két pálmafa között. (A fotót Moshe Hartal az IAA munkatársa készítette.) Ilyen követ soha korábban nem találtak zsinagógai környezetben. Az ásatást Dina Avshalom-Gorni és Arfan Najar (IAA) vezeti. A zsinagóga központi terme 120 négyzetméteres, a kőpadok, amelyeken a hívők foglaltak helyet, a falakkal szemben álltak. Padlóját mozaikokkal díszítették, a falakat színes freskókkal borították.

Az ásatásvezető Avshalom-Gorni szerint: „Izgalmas és egyedülálló lelettel van dolgunk. Ez az első eset, hogy menóra díszítés kerül elő a Második Templom idejéből (Kr. e. 440—Kr. u. 70). Feltételezhetjük, hogy a kőre vésett menórát egy olyan művész készítette, aki saját szemeivel látta azt a jeruzsálemi Templomban. A most megtalált zsinagóga ahhoz a hat másikhoz csatlakozik, amely eddig a világon a Második Templom korából előkerült.” (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a kissé elragadtatott régésznő két dologban biztosan tévedett. Az egyik, hogy 70 előtti menóra-ábrázolás eddig is ismert volt Hasmoneus pénzekről, illetve egy graffiti formában előkerült a jeruzsálemi Heródesi Negyed ásatásain. A másik tévedés, hogy egy zsidó kőfaragó aligha láthatta a Templomban a valódi menórát, mivel azt csak a papok pillanthatták meg annak belsejében. Persze nem kizárt, hogy a kőfaragó egyben pap is volt, bár ennek az esélye viszonylag kicsi.) A menóra mint díszítőelem egyébként valóban ritka ebben a korban, csak a 3. századtól válik gyakorivá. A régésznő azt is elfelejtette közölni, mi az a bizonyíték, ami alapján a most megtalált zsinagógaépület nem lehet régebbi a Kr. u. 1. századnál. Ez a bizonyíték a rögzített fali tórafülke (másnéven Áronfülke) hiánya. Ebben a korban ugyanis a tóratekercseket feltehetően mozgatható ládákban vitték be a zsinagógákba.

Limor Livnat Kneszet-képviselő, kulturális és sportminiszter is nyilatkozott az ügyben: „Ez a fontos felfedezés bizonyítja, hogy az északi régióban a Második Templom idején is kiterjedt zsidó települések voltak. Biztos vagyok abban, hogy az ásatás helyszíne külföldről és Izraelből is turistákat fog vonzani, és hogy fényt vet a zsidó települések életére a Második Templom korában”. Jose Miguel Abat az Ark New Gate Company jogi képviselője kifejezte örömét, hogy a mostani felfedezés megerősíti cégének azon szándékát, hogy egy központot hozzanak létre a különböző vallások és kultúrák közötti párbeszéd és tisztelet erősítésére. Abat kijelentette: „biztosak vagyunk abban, hogy ez a felfedezés és a tervbe vett központ vonzani fogja a turistákat Izraelből és a világ minden pontjáról”.

A zsinagóga Migdálban (arámiul Magdala) került elő, ami elsősorban az Újszövetségből ismerős. Innen származott Mária „Magdolna”, Jézus egyik tanítványa, akiből hét démont űzött ki, s aki ott volt a Mester keresztjénél és sírjánál is (Mt 27:56; Mk 15:40; Lk 24:10; Jn 19:25, 20:1). Márk szerint neki jelent meg először feltámadása után (16:9). Kevéssé ismert, hogy a „Magdolna” eredeti jelentése „magdalai” vagy „Magdalából származó”. Magdala egy aprócska zsidó település volt a Kinneret-tó partján, amely Jézus szolgálatának fő bázisául szolgált. Nagyon valószínű, hogy Kapernaum, Korazin, Bétszaida mellett Magdalában is megfordult a Názáreti, sőt nem kizárt, hogy a most felfedezetett zsinagógában is járt. Migdal a hetvenes zsidó háború idején is keményen tartotta magát: a galileai seregek főparancsnoka, Joszéf ben Mattijáhu (a későbbi Flavius Josephus) itt rendezte be egyik főhadiszállását. A település még akkor sem adta meg magát, miután egész Galilea és Tiberias is római kézre került. Annál nagyobb volt a győztesek bosszúja: a városkát földdel tették egyenlővé, a lakosokat vagy lemészárolták, vagy eladták rabszolgának. (A zsinagógáról készített légi felvételt a Skyview Company készítette, és a Israel Antiquties Authority tulajdonát képezi.)

Már a National Geographic News ingerküszöbét is átlépte az a hír, amit néhány héttel ezelőtt mi is közöltünk (Tízsoros arámi felirat a Mount Zionról): Jeruzsálemben egy mészkőből faragott edényt találtak, amelyen tíz sornyi arám/héber írás olvasható. A teljességében máig meg nem fejtett írásról most Shimon Gibson ásató régész nyilatkozott az NG hírportáljának, amely rá oly jellemző címen tálalta a felfedezést: „Misztikus edény a bibliai korból: a kód zavarba ejti a szakértőket”.

„Ilyen közönséges kőpoharak valamennyi zsidó háztartásban előfordultak” — nyilatkozta Gibson (University of North Carolina). „De ez az első alkalom, hogy ilyen kőcsészén feliratot is találtak”. Az egyelőre rejtélyesnek tűnő felirat megfejtése jobban megvilágíthatja bevilágíthat a Jézus-korabeli Jeruzsálem mindennapi életének vagy vallási szokásainak egyes részleteit. Az edényt a jeruzsálemi Mt. Zionon a nyáron fedezték fel, egy rituális fürdő (mikve) közelében. Az első században ez Jeruzsálem előkelő negyede lehetett, hiszen közel volt hozzá Heródes egykori palotája is, amely később a római helytartó székhelyéül szolgált. Az egyéb itt talált leletek alapján Gibson Kr. u. 37 és 70 közé teszi a kőpohár használatának idejét. Közismert, hogy Kr. u. 70-ben a rómaiak lerombolták Jeruzsálemet és a zsidó Templomot, s bár a zsidókat hivatalosan nem tiltották ki a városból, az a X. legio főhadiszállása, egyben zárt katonai körzet lett.

A zsidó vallási törvények szerint a cserépből készült edények nem megtisztíthatók, amennyiben rituálisan tisztátalan dolog volt bennük. Ezeket össze kellett törni és el kellett dobni. Ezzel szemben a kőedényeket meg lehett tisztítani és újra felhasználni, abban az esetben is, ha tisztátalan dolog szennyezte be őket. Így hát minden háztartásban érdemes volt ilyen edényeket beszerezni, hiszen ezeket tartósan lehetett használni. Jeruzsálem a kőedények gyártásának központja volt, a helyi mészkő ugyanis rendkívül alkalmas volt faragásra. A tudósok véleménye megoszlik ezek használata felől: egyesek szerint ittak belőlük, mások — mint Shimon Gibson is — azon a véleményen vannak, hogy rituális kézmosásra használták őket.

A most felfedezett feliratról csak annyi derült ki egyelőre, hogy arámi és héber keveréknyelven írták, talán szándékosan elrejtve a szöveg értelmét. Gibsonék a felirat fényképét megosztották szakértőkkel (a post szerzője is kapott egyet a múlt héten), hogy így nagyobb esély legyen a felirat megfejtésére. „A szöveg lehet egyfajta használati utasítás arra vonatkozólag, hogyan használjuk a poharat; de lehet ráolvasás vagy átok is. De nem valószínű, hogy valami hétköznapi szöveg lenne, mondjuk egy bevásárlási lista” — nyilatkozta Gibson a National Geographic újságírójának.

A Bar Kochba felkelés időszakából eddig előkerült egyik legnagyobb kincsleletre bukkantak a jeruzsálemi Héber Egyetem és a Tel Aviv-i Bar Ilan Egyetem tudósai. Az érmeket három kupacban egy mély barlangi üregben fedezték fel a Júdeai-dombság területén lévő nemzeti parkban. A kincslelet kb. százhúsz, többnyire remek állapotban lévő arany, ezüst és bronz érméből áll, valamint megtaláltak néhány edényt és fegyvert is. A véletlen felfedezés a Boaz Langford és Amos Frumkin barlangkutató csoportjának köszönhető (Héber Egyetem), akik szisztematikusan kutatják és térképezik fel a föld mélyében található üregeket. Az érmék egy barlang „rejtett szárnyában” voltak, amit csak egy szűk és veszélyes bejáraton keresztül lehetett megközelíteni. A bejárat után egy tágasabb terem nyílt, ahol valószínűleg Bar Kochba fegyveresei rejtőzködtek. A barlang azért is bizonyosan a felkeléshez köthető, mert közel fekszik Bétárhoz, ahol Bar Kochba utolsó állása volt. „A felfedezés igazolja azt a feltevést, hogy a felkelés túlélői barlangokba menekültek részben a lakott területeken, másrészt a Júdeai-sivatag elszigetelt területein is” — nyilatkozta Amos Frumkin a sajtónak.

A Bar Kochba felkelés idejéből eddig több mint kilencezer pénzérme került elő, de sajnos ezeknek elenyésző százaléka származik csak ellenőrzött ásatásról. Különösen fontosak a mostanihoz hasonló kincsleletek (hoards), melyeknek kétharmadára 1965 után bukkantak rá a régészek. A Bar-Kochba-veretek földrajzi megoszlása is tanulságos, ez ugyanis — mai ismereteink szerint — nem terjedt túl a tulajdonképpeni Júdea határán. Ezen belül Jeruzsálemben mindössze három darabot találtak belőlük. Ez a tény arra mutat, hogy a felkelők — minden erre vonatkozó spekuláció ellenére — soha nem foglalták el Jeruzsálemet, és a háború földrajzi kiterjedése is Júdeára korlátozódott. A Heródion-erődben talált több mint 800 darabos kincslelet arra enged következtetni, hogy Bar Kochba egyik (ha nem az egyetlen) pénzverdéje itt működhetett.

Bar-Kochba pénzeinek kronológiáját L. Mildenberg próbálta meghatározni. A felkelés első évében meglehetősen kisszámú pénzt vertek „Izrael megváltásának első éve” felirattal, emellett előfordult még „Jeruzsálem”, „Simeon, Izrael fejedelme”, vagy csak „Simeon”, illetve „Eleázár, a pap” feliratú érme is. A felkelés második évében is datálták az érmeket az „Izrael szabadságának második éve” formulával, amelyeken a „Jeruzsálem” és a „Simeon” nevek szerepeltek még. Ez a típus jóval nagyobb számban jelent meg, mint az előző évi. Ezt követte a még nagyobb számú dátum nélküli kibocsátás, melyeken a már ismert „Jeruzsálem szabadsága” vagy „Jeruzsálem szabadságáért” felirat szerepelt, illetve a második évből megszokott „Jeruzsálem” és „Simeon” nevek. Simeon bar Kosziba ill. Jeruzsálem neve tehát mind a három pénztípuson szerepel. Az első évben kiadott „Eleázár, a pap” feliratú érme egyes kutatók szerint a modiini R. Eleázárra, Bar Kosziba unokaöccsére utal. A „fejedelem” (nászí‘) és a „pap” (kohén) együttes szerepeltetése mindenesetre erősen emlékeztet a Hasmóneus-kori pénzverésre, azzal a nem kis különbséggel, hogy a felkelők élén olyan diarchikus vezetés állt, amely a qumrániaknál és a zélótáknál is megfigyelhető, s gyökerei Ezékiel próféciához nyúlnak vissza. A Jeruzsálemre utaló kifejezések az első zsidó háború pénzverésére emlékeztetnek, amikor a „Ción szabadsága” ill. a „Ción megváltásáért” feliratokat használták a felkelők.

Bar Kochba pénzei teljes mértékben illeszkedtek a római monetáris rendszerbe. Négy denarius (héberül sus) megfelelt egy tetradrachmának (héberül sela’). A legnagyobb problémát azonban az ezüst beszerzése jelenthette. Az első zsidó háborúban bőven rendelkezésre állt a nemesfém: a Templom kincstára Kr. u. 70-ig a felkelők kezén volt. (Ennek ellenére csak 66-ban vertek ezüstpénzt, mégpedig 98%-os tisztaságú ezüstből.) A 2. század elején azonban már nem létezett templomi kincstár, így a felkelők római császári és provinciális ezüstpénzeket láttak el felülverettel. Leo Mildenberg szerint nem valószínű, hogy a császári (Nerótól Hadrianusig), kis-ázsiai, gázai és askelóni vereteket Bar Kochba a római hadseregtől zsákmányolta, sokkal inkább a zsidó felkelők adományairól vagy adójáról lehet szó, illetve az általa bérbe adott földek áráról. Kétség sem férhet hozzá, hogy a pénzeken használt feliratokban és szimbólumokban a felkelés ideológiáját láthatjuk tükröződni. A feliratok nyelvéül választott héber, valamint az óhéber (tehát nem az arámi kvadrát) betűk alkalmazása a felkelők vallásos nacionalizmusát tükrözi. Az elő- és hátlapokon kétféle motívumot láthatunk: a Templom homlokzatát, felette egy csillaggal, illetve a Sátorok ünnepének két kellékét: a citront (ethrog) és a pálmaágat (luláv). Ez utóbbi szimbólumok is erőteljes messianisztikus töltéssel rendelkeznek, illetve közvetlenül kapcsolhatók Jeruzsálem felszabadításának és a Templom újjáépítésének ideológiájához.

A bibliai régészet világát alaposan felkavarta 2002-ben egy csontládika (osszárium) előkerülése, amelyen arámi nyelven a Yaakov bar Yosef akhui di Yeshua („Jakab, József fia, Jézus testvére”) felirat szerepelt. Az izgalom oka természetesen az volt, hogy a feliraton szereplő három nevet három újszövetségi szereplővel: Józseffel, Mária férjével, a názáreti áccsal; Jézust a keresztény hit Megváltójával; Jakabot pedig a Názáreti Jézus féltestvérével, József és Mária fiával azonosították. Mivel az ilyesfajta, mészkőből faragott csontládikákat Jeruzsálem környékén, kifejezetten a Kr. előtti és utáni 1. században használták, nagyon valószínűnek látszott, hogy az evangélium egyik legfontosabb történeti bizonyítékát találták meg.

A szakértők azonban rögtön kifejezték kételyüket a ládika illetve a felirat hitelességét illetően. (Ennek történetét részletesen ismertettem a „Kövek kiáltanak” című kötetemben: 53–56. old.) Az izraeli rendőrség 2005-ben letartóztatta Oded Golán tel-avivi műgyűjtőt (képünkön) és Robert Deutsch epigráfus egyetemi professzort, akiket a ládika és még tucatnyi más történeti tárgy hamisításával vádoltak. A Jeruzsálemi Körzeti Bíróságon négy év óta tartó per tovább folytatódik, annak ellenére, hogy mindketten tagadták az ellenük felhozott vádakat. Az elmúlt időszakban a világ vezető régész-szakembereit szólaltatta meg a bíróság — mindkét oldalon. A per anyaga jelenleg már több mint 9000 oldalt tesz ki. A pernek egyébként komoly tudományelméleti következményei is vannak: Aharon Farkash bíró — aki régészet szakon is szerzett diplomát — egy ízben hangosan kifakadt a tárgyalóteremben: hogyan dönthetne egy bíró egy műtárgy eredetisége felől, ha maguk a professzorok sem tudnak ebben a kérdésben megegyezni!

Az Izraeli Régészeti Hatóság (IAA) igazgatója hamarosan szintén a tanúk padjára kerül, először azóta, hogy 2004 decemberében kijelentette: Oded Golan letartóztatása csak a „jéghegy csúcsát” jelenti egy olyan nemzetközi összeesküvésben, amely megszámlálhatatlan mennyiségű hamis műtárgyat helyzett el a világ múzeumnak kiállítótermeiben, és további letartóztatásokat ígért. Nos, a helyzet az, hogy egyetlen embert sem tartóztattak le, sőt maga Farkash bíró is azon a véleményen van, hogy a vád megfeneklett. A vád tudományos része ugyanis a ládikát borító patina oxigén izotóp összetételével (d18O = Delta 18 Oxygen) operált. A vád tanújaként beidézett Miryam Bar-Matthews és Avner Ayalon kutatók (Geological Survey of Israel) szerint a felirat és a ládika patinája természetes úton képződött, a „Yeshua” (Jézus) szót kivéve. A patinában -10.2 permil d18O értéket mértek, de Yuval Goren, a Tel Aviv-i Egyetem régészprofesszora szerint ez olyan magas érték, ami a Júdeai-sivatag szárazságát figyelembe véve lehetetlen. Amerikai tudósok 2007 októberében azonban kimutatták: igenis lehetséges volt ilyen izotópérték elérése a helyszíni körülmények között.

A bíróság augusztus 30-i tárgyalásán a védelem fel is használta ezt az ellentmondást. A TIME magazinnak adott interjújában a védelem tanúja: Joel Kronfeld (Tel Aviv-i Egyetem Geofizikai Intézete) kijelentette, hogy „az újabb adatok alátámasztják a tárgyak hitelességét.” Aldo Shemesh, a Weitzmann Intézet izotóp-kutatója egy érdekes és megszívlelendő szemponttal gazdagította a per tanulságait: „A tudományos vitákat a recenzeált szakfolyóiratokban és tudoméányos konferenciákon kellene lefolytatni, nem a bíróságon.” Farkash bírónak valóban nincs könnyű dolga, ha az egymásnak ellentmondó tanúvallomásokból akarja kibogozni az igazságot.