Eilat Mazar, The Palace of King David: Excavations at the Summit of the City of David — Preliminary Report of Seasons 2005–2007. Jerusalem — New York: Shoham Academic Research and Publication, 2009. 100 oldal, számos színes fénykép és ábra
A 2009-es év talán legnagyobb visszhangot kiváltott izraeli régészeti szenzációja Eilat Mazar Dávid király palotája: Ásatások Dávid városának ormán című könyve, valamint a régésznőnek ugyanebben a tárgyban a könyv megjelenése előtt kiadott publikációi és nyilatkozatai voltak. A 2005 és 2007 között három munkaszakaszban elvégzett munka eredményeit összegző könyv a rézkortól (i. e. 5. évezred) a korai iszlám időszakáig (i. sz. 11. század) foglalja össze a Dávid városaként ismert terület — a Templomhegytől és az Ofeltől délre nyúló dombhát — legészakibb pontján előkerült leletanyagot, amelyekből főként a korai vaskor időszakára, vagyis (a bibliai kronológia szerint) a kánaánita-jebúszita fennhatóság és az egységes izraelita királyság korára vonatkozóan von le messzemenő következtetéseket. A borítón a hangzatos — több izraeli régész számára egyenesen provokatív — cím alatt, a magyarországi születésű Balage Balogh festőművész fantáziaképén hosszú hajú, bíbor köntöst viselő férfi hanyag testtartással könyököl a palota teraszán, és az alant elterülő városra tekint. A címlapos férfiú egy még korábban feltárt, ma a jeruzsálemi Rockefeller Múzeumban megtekinthető oszlopfőnek könyököl, amelyet a bibliai korszakolást követő történészek az egységes izraeli királyság idejéből származtatnak.
A Jeruzsálem városára és Föníciára szakosodott szerzőnő — a jeruzsálemi Héber Egyetem tanára és a Shalem Régészeti Intézet igazgatója — neves izraeli „régészdinasztia” sarja: nagyapja, Benjamin Mazar a Holt-tengeri tekercsek azonosításában és a Templomhegy környékén zajlott úttörő jellegű feltárásokban vállalt oroszlánrészt (ez utóbbi kutatásba később, 2000 körül szerzőnk is bekapcsolódott); apja, Ory a bibliai régiségek kutatásával tűnt ki; unokatestvére, az akadémikus Amihai pedig éveken át volt a Héber Egyetem Bibliai Régészet Tanszékének vezetője.
Szerzőnk 2005 augusztusában tett első ízben bejelentést, mely szerint az általa felfedezett „nagy kőépítmény” és az azzal kelet felől szomszédos „lépcsőzetes kőépítmény” eredetileg egységes épületet alkottak, és — elsősorban az itt talált cseréptöredékek alapján — a közel-keleti korai vaskor végére, i. e. 1000 körülre datálhatók, tehát a bibliai Dávid király egykori jeruzsálemi palotájához tartozhattak. (A „lépcsőzetes kőépítmény” egy része már évtizedekkel ezelőtt napvilágra került; Kathleen Kenyon úgy vélekedett róla, hogy a dombtető platójának, s így az akkori város beépíthető területének megnagyobbítására szolgált.) A „nagy kőépítmény” megmunkálatlan kövekből álló masszív falai közt vaskori cserépanyag is előkerült, valamint két nagy jelentőségű pecsétnyomat az i. e. 7–6. század fordulójáról (az egyiken szereplő Jehukal, Selémia fia nevét Jeremiás könyve két helyen is említi, a másik pedig a szintén Jeremiás könyvében említett Gedalja, Pasur fia nevét viseli). Mindezekből Mazar arra következtetett, hogy „az épületegyüttes négy évszázadon át az ókori izraelita királyság fontos központja volt”, és már legelső nyilatkozataiban a szekuláris régészek orra alá dörgölt: „Egyesek mostanáig azt állították, hogy nincs bizonyítékunk középületre a 10. századi Jeruzsálemben, Dávid és Salamon tehát nem voltak jelentős uralkodók. Most azonban [...] akik lekicsinyelték Dávid és Salamon fontosságát, azoknak szembe kell nézniük a tényekkel. [...] Egy isten háta mögötti porfészekben nem állt volna ilyen nagyszabású középület. Ehhez erős Jeruzsálem kellett, központosított uralommal. Mi sem áll távolabb a minimalisták által ismert Jeruzsálemtől.” (Ran Shapira, „A Debate of Biblical Proportions”, Haaretz, 2005. 09. 08.) A régésznő trófeagyűjteményét egy 2007-ben ugyanitt feltárt Nehémiás korabeli (i. e. 5. századi) falszakasz is gazdagította.
A bibliai beszámolók szerint a honfoglalók nem űzték el a jebúszitákat (Bírák 1:21), akik városát a frissen megszerzett királyság egységesítésén fáradozó Dávid hódította el. A juhászlegényből lett király, aki az i. e. 2–1. évezred fordulóján uralkodott Izrael egyesített királysága élén, a mai Óvárostól délre fekvő, észak-déli irányban elnyúló dombhátat és az azon álló erődvárost a király — a későbbi Alexandria, Sztálingrád és számos más település mintájára — „Dávidvárosnak” nevezte el (2Sámuel 5:6–9), és föníciai szakmai segédlettel nagyszabású palotaépítkezésbe fogott. Dávidról hosszú ideig csak a Biblia szövegei szolgáltak forrásul, s ezért egyes történeti-kritikai iskolák a mitológiai alakok sorába száműzték; történetiségét azonban két monumentális felirat is megerősítette: 1993-ban a galileai Tel Danban került elő egy szír király arámi nyelvű, 9. vagy 8. századi felirata, amely az általa legyőzött, "Dávid házából" való júdabeli királyt említette; emellett talán az i. e. 9. századi, 1868-ban felfedezett Mesa-sztélé is — egy vitatott olvasatú sorában — Dávidot említi.
Mazart elmondása szerint a Biblia vezérli munkája során: „Nagyapámtól egyebek mellett azt tanultam meg, hogyan viszonyuljak a Biblia szövegéhez. [...] Munkám közben egyik kezemben Bibliát tartok, a másikban az ásatási eszközeimet.” („Uncovering King David's Palace”, Moment Magazine, 2006. 04.) A bibliás szemlélet a 2009-es könyv egészét áthatja: a szerző az i. e. 19–18. századi egyiptomi átokszövegekben említett Rusalimum városát a bibliai Melkicedek király Jeruzsálemével azonosítja (Teremtés 14), s úgy véli, a 14. századi Amarna-levelekben szereplő Abdi-Hepa jeruzsálemi király uralma a Józsué könyvében leírtakkal esik egybe.
Ez a megközelítés vezette Mazart az ásatási helyszínre is, miután egy bibliai vers szöget ütött a fejébe: „Amikor meghallották a filiszteusok, hogy Dávidot Izráel királyává kenték, fölvonultak a filiszteusok mind, hogy megkeressék Dávidot. Meghallotta ezt Dávid, és levonult a sziklavárhoz.” (2Sámuel 5:17) „Vajon honnan vonulhatott le Dávid? — töprengett a régész. — Feltehetően fentebbről, a palotájából. [...] A [sziklavártól, vagyis Dávid városától] magasabban fekvő terület északra található.” (Moment Magazine, i.h.; v.ö. 44. o.) Itt érdemes megjegyezni, hogy Mazar nem csupán szó szerint, hanem egyben lineárisan olvassa a Bibliát — e szövegrésznél indokolatlanul, mert a Biblia szerint erre az első filiszteus-incidensre közvetlenül Dávid királlyá kenése után került sor (2Sámuel 5:3,17), a palotaépítésre pedig akkor, amikor hatalma már megszilárdult (2Sámuel 5:10–11). (A 2Sámuel 5:1–16 és a 17–21 világosan elkülönülő szövegegységek, amelyek egymás mellé kerüléséből, szerkesztéséből nem adódik időrendi sorrendjük: az előbbi szakasz Dávid gyermekeinek jegyzékével zárul; ők is mind a filiszteusok megjelenése előtt születtek?) A szöveg legkézenfekvőbb olvasata, hogy Dávid a királlyá kenés helyszínéről, Hebronból (ahol ezután még hét évig uralkodott!) „vonult le” az akkor még jebúszita „sziklavárhoz”, hogy megütközzön a szomszédos Refáim-völgyben táborozó filiszteusokkal. (Másrészt a héberben a le- vagy felmenetel legalább annyira idiomatikus, mint a magyarban: ha valakitől azt halljuk, hogy „lemegy” a Balatonra, nem feltétlenül arra gondolunk, hogy a tihanyi apátsági templomból indul.)
A Biblia tehát semmit nem árul el arról, hol volt a palota — Mazar azonban kezdettől úgy lépett fel, mintha a Biblia őt igazolná, s így a „nagy kőépületről” folyó vitát a Biblia elfogadása/elutasítása kérdéskörbe helyezte át, maga mellé állítva a vallásos zsidó és a nemzetközi keresztény tábort. Nem is meglepő, hogy felfedezése és publikációi nyomán újult intenzitással rajzolódott ki az izraeli régésztársadalmat — leegyszerűsítve — konzervatív/vallásos/Bar Ilan Egyetem és reformer/szekuláris/Tel Aviv-i Egyetem táborra osztó törésvonal (a Héber Egyetem általában e kettő között helyezkedik el). A „nagy kőépítmény” arányait látva általában Mazar bírálói is hajlanak rá, hogy középület került napvilágra — annak datálásában azonban mélyen megoszlanak a vélemények. A magyarországi születésű Gabriel Barkai, a Bar-Ilan Egyetem oktatója például lelkesen üdvözölte az épületet, és azonosult Eilat Mazar meglátásával: „Ez az első üdvözlet, amelyet Dávid és Salamon Jeruzsáleméből kapunk.” (Steven Erlanger, „King David’s Palace is Found, Archaeologist Says”, The New York Times, 2005. 08. 05.) Hasonlóan reagált Amihai Mazar, aki „csodával határosnak” nevezte a felfedezést — azonban az i. e. 12–11. századi, legkorábbi cserepek alapján Dávid előtti, jebúszita erődítménynek tartja a „nagy kőépítményt”, tehát a régész-unokatestvérek között sincs egyetértés (Erlanger, i.h.). A tamáskodók közé tartozik Ronny Reich, a Haifai Egyetem régészprofesszora, aki szerint Dávid palotája még a „vágyálmok”, s nem a tények birodalmához tartozik, mivel a cserepeknek és a falaknak „azonos kontextusban kellett volna előkerülniük”, és „együtt kellene élniük” ahhoz, hogy Dávid palotájával azonosíthassuk a helyszínt. (Etgar Lefkovits, „Shards of evidence: Palace of King David Found”, The Jerusalem Post, 2005. 08. 11.) Ehhez képest pedig szinte keresetlen volt Israel Finkelstein Tel Aviv-i archeológus első reakciója, aki „a bibliai régészet messianisztikus kirohanásának” nevezte a nagy médianyilvánosságot kapott esetet (Lefkovits, i.h.).
Könnyen adódik az ítélet, hogy a szekuláris ellentábornak „hivatalból” is kötelessége ünneprontóan viselkedni, hiszen tudományos paradigmájukkal ellenkezik Mazar felfedezése, és „tudós berkekben semmi sem gerjeszt annyi kritikát és ellenségeskedést, mint az olyan tudományos eredmények, amelyek megerősítik a Biblia beszámolóit” (Stephen Flurry, „Defending Eilat Mazar and the Biblical Record”, thetrumpet.com). Annyi bizonyos, hogy a bibliai tárgyú régészeti feltárások körüli viták — ahogy általában a Biblia történeti hitelességéről szóló viták — világnézeti kérdéseket érintenek, és mindkét táborban kiváltanak indulatos és elfogult válaszokat; az izraeli régésztársadalomban pedig egyenesen megszokott, hogy az eltérő világnézetű tudósok másként értelmeznek egy leletet és annak jelentőségét. Esetünkben tagadhatatlan, hogy előkerült egy nagyobb épület maradványa arról a helyről, ahol Mazar a királyi palota helyét sejtette, és az vaskori leleteket is szolgáltatott, mégis úgy tűnik, hogy a „bibliás régészeknek” egyelőre — meggyőző bizonyítékok hiányában — minden oka meglett volna a nagyobb visszafogottságra, és elhamarkodott következtetéseikkel könnyű célpontot nyújtottak a bírálóiknak.
Israel Finkelstein, Zeev Herzog, Lily Singer-Avitz és David Ussishkin 2007-ben a Tel Aviv-i Egyetem Régészeti Intézetének folyóiratában jelentette meg elemzését Mazarnak a feltárással kapcsolatosan 2005 és 2007 között megjelent publikációiról. („Has King David’s Palace in Jerusalem Been Found?”, Journal of the Institute of Archaeology of Tel Aviv University 34:2, 142–164. o.) Ebben elismerik, hogy Eilat Mazar ásatásai fontos ismereteket szolgáltatnak erről a problematikus helyszínről, de a legfőbb lelet — a „nagy kőépítmény” — értelmezését és datálását nem tartják kielégítőnek. Meglátásuk szerint ugyanis a vaskori cserépanyag nem ad támpontot a környező falak datálásához, mert a vaskori töredékek valószínűleg a délebbre fekvő településről — kitöltésre használt törmelék közt — kerültek a helyszínre. Emellett szól, hogy a két locus, amely vaskori cserépanyagot szolgáltatott, nem tartalmaz padlómaradványokat; erről a két helyszínről a korábbi és későbbi (IIA és IIB) vaskori cserépanyag keverten került elő; és a cserepek rendkívül töredékesek. (Ezzel egy különös gondolatmenet erejéig Mazar is foglalkozik: „A megőrződött edények állapota arra mutat, hogy a [...] falak megépítése előtt egy közeli helyszínen voltak, és itt helyezték el őket, miután a falak megépültek”; „Preliminary Report on the City of David Excavations at the Visitors Center Area”, 2007, 61. o.) Finkelstein és csapata emellett kiemeli, hogy semmi sem igazolja a „nagy” és a „lépcsőzetes kőépítmény” összetartozását, sőt az ezeket alkotó „vaskori” falak is különböző korokban épülhettek: kisebb egyes épületrészeket a vaskorra datálnak, de másokat, például a „lépcsőzetes kőépítmény” felső részét, amely összeér a „nagy kőépítménnyel”, a hellenisztikus korból származtatják.
A részletes bírálatra Mazar érdemben nem válaszol a 2009-es könyvben, sőt egyes pontokon tudomást sem vesz róla (például hangsúlyozza, mekkora meglepetéssel szolgált számára a felfedezés, hogy a „nagy” és a „lépcsőzetes kőépítmény” egyazon épület két része volt, de nem tisztázza, mitől jutott erre a bizonyosságra; 17–18. o.). „Széles körben elterjedt vélekedésként” utal azonban unokatestvére meglátására, mely szerint az épület jebúszita erődítmény lehetett (11, 12, 17. o.). Ezt a feltevést mindössze azzal hárítja, hogy feltárásai során bebizonyosodott: az ásatási terület a jebúszita településhatáron kívül esett (bővebb magyarázatot nem kapunk, pedig a jelek szerint a feltárásai sem a Tel Aviv-i régészek, sem Amihai Mazar számára nem tisztázták, hol húzódtak a jebúszita város északi falai; v.ö. Finkelstein et al., i.m., 161. o.). Emellett említi, hogy „a karsztos és repedezett talaj miatt ez a terület nem lett a kánaánita város része” (12. o.) — nyitva marad a kérdés, hogy akkor Dávid palotaépítésére miért volt alkalmas ugyanez a helyszín.
A feltárás kapcsán zajlott viták újult erővel vetették fel a kérdést, hogy milyen bizonyítékok alapján jogos egy ókori épületmaradványt egy történelmi alakkal összekapcsolni. Minek hihetünk, ha nem kerül elő egy „Trónterem” felirat, de még egy „vesszen Salamon” falfirka sem? Említésre méltó jelenség, hogy ebből a szempontból sokan úgy viselkednek, mintha az első „bemondás” lenne a leghitelesebb, és kiindulási alapot jelentene. (Pedig volt már rá példa, hogy Eilat Mazar elhamarkodottan ismerte fel a Bibliát egy leletben: egy 2008-ban előkerült pecsétnyomaton szereplő nevet a Nehémiás könyvében szereplő egyik templomszolgával azonosította — helytelenül, mint később maga is elismerte. Az eset kapcsán Ryan Byrne epigráfus józanságra intette a régésznőt: „Őrült a kapkodás, hogy biblikus leleteket hozzunk nyilvánosságra — ha kell, akár a Biblia tizedrangú szereplőihez vagy eseményeihez kötve —, s ilyenkor egyesek hajlamosak sutba dobni az elemzőktől elvárható elővigyázatosságot, amit ezek az értékes tárgyak igenis megérdemelnének”; „Hebrew Seals and the Rush to Biblical Judgment”, Biblical Archaeology Review, 2008. február 6.) Dávid palotája kapcsán ezt a hozzáállást tükrözte Hershel Shanks, a Biblical Archaeology Review szerkesztője, amikor üdvözölte Mazar felfedezését: „az épület datálása nem száz százalékban biztos, de a régészetben gyakran áll elő hasonló helyzet. [Mazarnak] még találnia kell egy datálható padlót, amely az épület egyik falához kapcsolódik, de a cserépanyag alapján már most valószínű, hogy az épület, vagy legalább egy része, a hagyományos kronológiának megfelelően Dávid király idejéből származik. [...] Mazar elismeri, hogy Dáviddal való azonosítása bizonytalan, de nincs jobb javaslata. Ahogy másnak sincs.” (Hershel Shanks, „The Palace of Solomon’s Daughter?”, Biblical Archaeology Review, 2009. 03–04.) Shanks ezután bírálja Finkelsteint és szerzőtársait, amiért azok szerint Mazar túlzottan hagyatkozik a Bibliára a helyszín azonosításában (viszont elhallgatja, hogy Amihai Mazar sem ért egyet Eilat Mazarral). Pedig a ma rendelkezésünkre álló adatok alapján nem tudhatjuk, mikor épült, kinek a megbízásából, és milyen célt szolgált a „nagy kőépület”, vagyis Eilat vagy Amihai értelmezése a helyénvalóbb, netán mindkettőt el kell vetnünk egy későbbi dátum javára. A datálás bizonytalansága még nem teszi az első „bemondó”, Eilat Mazar értelmezését az alapértelmezett állásponttá — ma még mindegyik értelmezés egyformán bizonyításra szorul. Shanks ebben az írásában ezután ugyanígy okoskodik egy másik, közeli falszakasz kapcsán, amely az ásató régész, Ilan Sharon feltevése szerint Táfátnak, Salamon lányának palotájához tartozott (1Királyok 4:11). Shanks szinte tréfálkozva említi a felvetést, majd elkomolyodik, és fejet hajt előtte: „Viszont Ilannak nem volt jobb javaslata.” Amire Christopher Heard hebraista és bibliai régészettel foglalkozó népszerű blogger találóan felesel: „Nem láttam a kérdéses ásatást, mégis lenne egy »jobb javaslatom« Shanks számára. Ne tegyen olyan állításokat, amelyekre nincs bizonyítéka.” („Throwing Caution to the Winds”, heardworld.com/ higgaion, 2009. 03. 10.)
A cikk a Klió történelmi szemléző folyóirat következő számában fog napvilágot látni.
[A cikk megállapításai a szerző felfogását tükrözik, amely nem mindenben egyezik a blog szerkesztőjének véleményével.]
