„A Szentföld öröksége” — ezt a címet viseli a Szépművészeti Múzeumban szeptember 6-ig nyitva tartó kiállítás, amelyen — a katalógus bevezetője szerint — az Izrael Múzeum „számos kiemelkedő remekművét” láthatja a nagyérdemű közönség, már ha leszurkolja a fejenként 2800 Ft-os borsos belépőt.

„A gyerek kezét tilos elengedni! Odabent teljes sötétség van!” — csattant fel az idősödő teremőr néni rekedtes hangja a kiállítás bejáratánál. Hét éves fiam azon nyomban görcsösen megmarkolta kezemet, és a kiállítás végéig el sem akarta engedni, hiába magyaráztam neki, hogy ezek után azt is megengedem, hogy hangosan kiabálva fel-alá rohangáljon... Javító-nevelő-teremőrünk persze csak azt felejtette el közölni velünk, hogy a zsilipkamra-szerű bejárat belső ajtaja késleltetve, de önműködően nyílik, így felesleges azt rángatnunk. No de legalább még egyszer jól kikiabálhatta magát velünk.

A második stresszen túljutva (az első a jegyvásárláskor ért, amikor megláttam a pénztárgép kijelzőjén villogó számjegyet) végre megérkeztünk a valóban csaknem teljesen elsötétített első terembe. Itt egy óriásira kinagyított, fekete-fehér fénykép nézett le ránk a falról, miközben a sivatagi szél süvöltését (?) hallgathattuk magnóról. Életem során végigjártam Izrael és a környező országok szinte valamennyi tájegységét: a galileai domboktól a Negev-sivatagig, a Földközi-tengertől a szíriai–iraki határig, így határozottan állíthatom: ennél unalmasabb és jellegtelenebb szentföldi tájképet keresve sem találhattak volna a kiállítás rendezői. Hogy mi volt ezzel a „belépővel” az üzenetük a közönség számára — felfoghatatlan számomra.

Egy monumentális héber betűkkel írt mészkőtábla-töredék került elő a Gihon-forrásnál végzett feltárások során, a Jeruzsálemi Nemzeti Park területén. A feltárást az Izraeli Régészeti Hatóság (IAA) végezte Ronny Reich (Haifai Egyetem) és Eli Shukron (IAA) vezetésével, a Dávid Városa Alapítvány (‘Ir David Foundation) finanszírozásában. A kőtábla keletkezését a Kr. e. 8. századra teszik a kutatók az ott talált tárgyi leletek (főként cseréptöredékek), valamint a héber betűk formája alapján. A tábla sajnos minden részén töredékes, és mindössze két sornyi írás maradt fenn rajta. A felső sorban egy név végződése: -QYH (ejtsd: -kijah) olvasható, amely legvalószínűbben a [Heze]qijah névre egészíthető ki, de nem zárható ki más megoldás (pl. [Ama]qijah) sem. A második sorban két szó töredéke olvasható: az első szónak csak a végződése (-KH, ejtsd: -ka) maradt fenn, amit az ásatók előzetesen [BR]KH (birkha), vagyis „áldás, jókívánság” egészítettek ki, de nem zárták ki a brekha olvasatot sem, amely „vízgyűjtő medencét” jelent. Az utóbbi azért sem zárható ki, mert a közelben található a Siloám-medence (héberül Brekhat ha-Siloah), ahová a Gihon-forrás vizét vezette el Ezékiás király a 8. században. (A csatornaépítés történetét megörökítő feliratát ma Isztambulban őrzik.) Amit egyelőre biztosan kijelenthetünk: a kőtábla valamiféle építési felirat lehetett, amely nyilvánvalóan a Gihon-forráshoz vagy annak környékéhez kötődött. A régészek remélik, hogy a nem túl távoli jövőben további részek is előkerülnek majd a feliratból.

Az Izraeli Régészeti Hatóság bejelentette, hogy a „Saul” nevet tartalmazó csontból készült pecsétlőt találtak a Dávid Városában folyó ásatásokon. A régészek szerint a tárgy az Első Templom korából (Kr. e. 10–6. század) származik. A pecsét jobb felső része letört, ezért a rajta lévő felirat is csak töredékesen maradt fenn. Az első sor olvasata: LS’L („Saulé”), míg a másodiké: ]RYHW („-rja” apai név végződése). A két sort dupla vonal választja el egymástól. Az alsó sorban egy virágmotívum is látható. A pecsét tulajdonosát Saulnak hívták, amely a Bibliából több helyről is ismert (1Móz 36:37; 1Sám 9:2; 1Krón 4:24, 6:9 stb.), és már eddig is előfordult héber nyelvű pecsétlőkön. Nemcsak a pecsét dátuma (Kr. e. 8. század) miatt nem lehetett Saulé, Izrael első királyáé, hanem azért sem, mivel a második sorban szereplő apai név (patronymikon) kiegészítése talán [Aza]rja, [Zecha]rja, vagy [Ama]rja lehetett, de semmi képpen nem Kis, aki tudvalevőleg Saul apja volt.

2009. május 6-án a Haaretz című izraeli napilap számolt be arról, hogy két palesztin származású személyt letartóztattak, akik egy 2000 éves héber nyelvű papiruszt próbáltak eladni több millió dollárért. A szöveg egy birtok tulajdonjogát átruházó okmány, amit egy özvegy: Mirjám bat Jakov írt alá, és első sorában így keltezett: „Izrael pusztulásának negyedik évében.” A kutatók szerint ez vagy Kr. u. 74-et (vagyis a templompusztulást követő negyedik évet), vagy Kr. u. 139-et (a Bar Kochba felkelés leverése utáni negyedik évet jelenti). A 15 x 15 cm-es, tekercs alakúra felgöngyölt okirat ép és egész dokumentum. Tizenöt sornyi írás olvasható rajta. A szövegben szerepel Misalet település neve, ahol Mirjám lakott (ez talán az ókori Salabimnak felel meg), valamint más személy- és helységnevek is. A papirusz írásmódja is megfelel a qumráni tekercsekből és a Babatha-archívumból ismert héber írásnak. Izraelben szigorúan tilos az eredeti régiségek adásvétele, mert — csakúgy mint Magyarországon — minden előkerülő lelet automatikusan az állam tulajdonát képezi. Illegálisan előkerült műkincsek megvásárlásáért a múltban még komoly tudósokat is letartóztatott a rendőrség. A Izraeli Régészeti Hatóságon belül működő „műkincsrablások megelőzését végző egység” (Unit for the Prevention of Antiquities Robbery) vezetője Amir Ganor további laboratóriumi vizsgálatokat tart szükségesnek az irat eredetiségének igazolására, mivel az nem ellenőrzött ásatáson került elő. 

A római Syria provincia területén német régészek megtalálták az ókor eddig ismert leghosszabb vízvezetékét. Bár a helyi arab lakosok a vezetéket „a fáraó csatornájának” hívták, annek semmi köze az egyiptomiakhoz. Minden bizonnyal a Krisztus utáni második században építették – a felfedező-mérnök Mathias Döring szerint római legionáriusok és rabszolgák.

„Én személy szerint a rómaiak három legnagyszerűbb alkotásainak, amelyek leginkább mutatják a Római Birodalom nagyszerűségét, a vízvezetékeket, a kövezett utakat és a szennyvízcsatornákat tartom, nemcsak a hasznosságuk okán, hanem a beléjük fektetett irdatlan költség miatt is” — vallotta a halikarnasszoszi Dionüsziosz, a Kr. e. 1. században élt görög–római történész. És valóban, a római aquaeductusokat az ókor legjelentősebb mérnöki teljesítményeiként tarthatjuk számon. A spanyolországi Segoviában és Tarragonában, vagy éppen a dél-franciaországi Gard-folyó felett magasodó vízvezeték (Pont-du-Gard) fantasztikus méreteivel és harmonikus felépítésével  ma is méltán váltja ki csodálatunkat.

A birodalmi fővárosban, Rómában a Kr. e. 312 és Kr. u. 226 között tizenegy vízvezeték épült, a leghosszabb az Anio Novus volt, a maga 87 kilométeres hosszúságával. (ennél is hosszabb vezeték volt a 90 km-es Aqua Marcia.) Történészek számításai szerint a korai császárkorban, mikor Róma lakossága elérte az egymillió főt, a vezetékek által szállított vízből potenciálisan minden lakosra egy köbméter jutott naponta. Ez pedig több, mint amit a mai nagyvárosok átlagos vízfelhasználása! Az elosztó-ciszternákból a vizet persze nemcsak a császái palotákba és a gazdagok magánvilláiba vezették. A városban 100 méterenként közkutak álltak a lakosság rendelkezésére, és ezek látták el a közfürdőket is, amelyeknek száma a 3. századra meghaladta az ezret!

Vízvezetékek természetesen nemcsak a Római Birodalom nyugati felében és a fővárosban, hanem Keleten is szép számmal épültek. A vízben szegény közel-keleti városokban különösen fontos volt a lakosság megfelelő vízellátása. A német mérnökök és régészek által most felfedezett rekord hosszúságú vízvezeték a Dekapolisz nagyvárosait, végső soron pedig Gadarát volt hivatva ellátni. A helyenként 80 méter mélységben futó, átlagosan 1,5 m széles és 2 m belmagasságú csatorna teljes hossza 106 kilométer. A vezeték egy régen kiszáradt szíria mocsárvidékről indul a felszínen, majd 64 kilométer megtétele után bukik a föld alá, hogy előbb 1, majd 11, végül 94 km-t tegyen meg ott. (Az eddig ismert leghosszabb föld alatti vezeték Bolognában található és mindössze 19 km-es.) Készítői 600 ezer köbméter talajt mozgattak meg. Hogy kik? A rómaiak a katonaságot csak akkor használták polgári célú építkezésre, ha ez birodalmi szempontból fontos volt. A Dekapolisz vízellátása aligha számított annak. Ezt mindig az adott városnak kellett finanszíroznia, természetesen császári jóváhagyással. Plinius írta Trajanus császárnak a szinopéiek vízvezeték-építési szándékáról: „Gondoskodom róla, hogy a pénz összegyűjtésében ne legyen fennakadás, ha te, uram, engedélyezed ezt az építkezést a sokat szomjazó colonia egészsége és csinosítása érdekében.” Érdemes a császár válaszát is röviden idéznünk: „nem lehet kétség afelől, hogy a vizet be kell vezetni Szinopé coloniába, ha ezt saját erejükből meg tudják valósítani, mert nagy előnyére válik a hely egészségének és lakhatóságának.” Egy kilométernyi vízvezeték építése – Werner Eck történészprofesszor becslése szerint – kb. 2 millió sestertiusba került. (Összehasonlításul: a 2. században ismert legnagyobb magánvagyon 280 millió sestertiust tett ki.) Az építkezésben szabad emberek és rabszolgák is részt vehettek. Szomorú adat, hogy Szeleukia csatornarendszerét az első zsidó háború leverését követően (Kr. u. 73/74) zsidó hadifoglyok ezreivel építtették. Mivel a gadarai vezetéket az ásatók szerint Kr. u. 90-ben kezdték építeni, és körülbelül száz éven át dolgoztak rajta, elképzelhető, hogy ebben is hadifoglyok vettek részt. Bár az ókori mérnökök mai szemmel is elképesztően pontos munkát végeztek (a csatorna esése kilométerenként pontosan 30 centiméter), a célt mégsem sikerült elérniük. A másodpercenként 300–700 liter hozamú vezeték eljutott ugyan Gadara 50 ezres lakosú városáig, de alacsonyabban érkezett, mint annak hatalmas, kőből épült víztározója, melyből a szökőkutakat, templomokat és fürdőket látták volna el vízzel.

Pompeji a világ legrégibb szabadtéri múzeuma: 1763 óta látogatható. Régészeti és történettudományi szempontból felbecsülhetetlen értéket képvisel, ugyanis minden, ami a lávaréteg alól előkerül, biztosan Kr u. 79 előtt keletkezett. Pompejit a kutatók már idejekorán régiókra osztották, az utcákat és tereket elnevezték, a házakat beszámozták, és a bennük talált leletekről neveket adtak nekik. A VIII. régióban található „Orvos házában” például orvosi műszerek kerültek elő, valamint jónéhány remek állapotban fennmaradt freskó. Ezek közül az egyik jól ismert jelenetet ábrázol. A kép jobb oldalán magas emelvény látható, amelyen egy király ül (a római bírók, a praetorok öltözetében). A pódiummal szemben egy asztalon kitakart csecsemő, mellette egy nőalak, és egy kivont karddal álló katona (egy római legionárius ruhájában). A pódium előtt egy másik asszony térdel, és a királyhoz könyörög. Ki ne ismerné fel ebben a jelenetben Salamon ítéletének bibliai történetét? (1Kir 3:16–27) A kutatók már eddig is a legrégebben fennmaradt Biblia-illusztrációnak tartották a freskót. A képen szereplő alakok pigmeus-szerű figurák, s emiatt alexandriai eredetű, zsidóellenes karikatúrának tartották, amely „a háztulajdonos antiszemita érzületét volt hivatva ébren tartani”. A falfestményt, amit most a Nápolyi Nemzeti Múzeumban is láthat a nagyközönség, épp’ ellenkezőleg értelmezi Thedore Feder amerikai művészettörténész a Biblical Archaeology Review legújabb számában megjelent cikkében. Feder azzal az állítással rukkolt elő, hogy a kép bal alsó sarkában álló két alak nem más, mint Szókratész és Arisztotelész, akinek ábrázolása valóban meglepő hasonlóságot mutat a róluk fennmaradt szobrokkal. De mit jelentsen mindez?

Bár továbbra sem tudjuk megmondani azt, hogy az „Orvos házának” tulajdonosa görög, római, zsidó, zsidó szimpatizáns (úgynevezett „istenfélő”) vagy épp’ keresztény lehetett-e, a freskó világosan mutatja, hogy a „zsidó bölcsességet” nagyra becsülte. Nyilvánvaló, hogy amennyiben valóban Szókratész és Arisztotelész áll a kép bal alsó sarkában, azok szerepeltetése szimbolikus. A görög–római világ két legnagyobb filozófusa „távolról tiszteli” Salamon király bölcs döntését, amit a két asszony ügyében hozott, s amely már kortársai csodálatát is kivívta. Érdekes, hogy a zsidókkal kapcsolatos egyik legkorábbi megnyilatkozás Arisztotelész egyik tanítványától, Theophrasztosztól származik, aki „filozófus nemzetnek” nevezte őket.

Pompejiben nem ez az egyetlen jele a zsidók és/vagy keresztények jelenlétének. A IX. régió egyik házában a padlótól számított csaknem két méteres magasságban valaki a „Sodoma Gomora” szavakat firkálta szénnel a falra. Egy amerikai kutató szerint: „Mint Szodomára és Gomorrára történő utalást, legtermészetesebb módon a Vezúv kitörésekor írhatták, összehasonlítva azok pusztulását Pompejiéval” – bár elég nehéz elképzelni olyan embert – lett légyen pogány, zsidó, vagy keresztény – aki a vulkán kitörésekor nem az életét menti, hanem egy szénnel a falra firkál… A XI. régióban egy olyan házat találtak, amelynek előcsarnokában valaki a görög „poinium” és a héber „cherem” szót véste a falba, mindkettőt latin betűkkel. A görög és a héber kifejezés ugyanazt jelenti: „átok”. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy egy Pompejibe hurcolt zsidó fogoly-rabszolga, vagy akár csak egy itt élő hívő zsidó ember miért mondhatott átkot erre a városra, vagy akár csak annak egyik épületére, és a benne lakókra. Az úgynevezett Salamon-csillag (Hotam Selómó) kétszeri lerajzolása is ezt az értelmezést erősíti: ennek ugyanis rendkívül erőteljes mágikus erőt tulajdonítottak.

A szenzációkra mindig éhes világsajtót újabb „misztikus” régészeti felfedezés tartja lázban. A tekintélyes Der Spiegel egyenesen a „Nílusi Szent Grál kehely” megtalálásáról értekezett a múlt héten. Mindennek oka: Frank Goddio búvárrégész, aki 15 éve kutatja Alexandria kikötőjének elsüllyedt régészeti maradványait, most egy olyan csészét hozott a felszínre, amelyre a Khrésztosz nevet karcolták be. Sokan a Krisztusra vonatkozó legkorábbi régészeti leletet szeretnék látni a pohárkában.  

A Der Spiegel egyébként azóta elismerte, hogy árnyékra vetődött. A poháron olvasható görög szöveg megfejtése ugyanis javában tart még, egyelőre nincs egyértelmű magyarázata a rejtélyes szövegnek. Persze akadnak olyanok is, akik Krisztus nevének hallatára azonnal hamisítással vádolták a búvárrégészt. Való igaz, a Frank Goddio és csapata által a Kr. e. 2. és Kr. u. 1. század közé datált tárgy sem a kutató internetes naplójában, sem az általa nyáron rendezett, és most november közepéig meghosszabbított madridi kiállításon („Egyiptom elsüllyedt kincsei”) nem szerepel, így többen azt a feltevést is megkockáztatták, hogy ügyes hamisítványról van szó. Ezt személyesen kétlem. A hamisítványok „pszichológiája” ugyanis rendkívül primitív: mindig hagynak egy-két jelet, nyomot, amin a megfejtés elindulhat, és végül is oda lyukad ki, ahová a hamisító akarja. Ennél a pohárnál azonban számos kérdés merül fel, amelyre – úgy tűnik – egyelőre nincs válasz.

A csésze közepén körben végifutó, nagyon szép kurzív betűkkel bekarcolt görög írás (amely nagyon is lehetséges, hogy a Kr. u. 1. századból való) tisztán olvasható: DIAKHRÉSZTU(H)OGOISZTAISZ (természetesen a szöveget itt magyar átírásban, kiejtés szerint írtuk le). A szenzáció természetesen a DIA KHRÉSZTU szó előfordulása, amely miatt a világsajtó máris mint a „Krisztusról szóló legkorábbi híradásról” emlékezik meg a pohárról. Csakhogy a szöveg tovább is folytatódik, és itt egyelőre megáll a tudomány. Mit jelenthet a (H)OGOISZTAISZ kifejezés? A görögben a HO GOÉSZ varázslót, mágust jelent, így máris megjelentek a médiapiacon az olyan szenzációhajhász cikkek, amelyek bizonyítottnak vélik, hogy „Krisztus mágus volt”. De a szöveg nem ezt jelenti. A DIA KHRÉSZTU egyértelműen megfejthető: „Khrésztoszon/Krisztuson át; Khrésztoszon/Krisztuson keresztül”, amely után a (H)O GOISZ értelmezhető ugyan úgy is: „aki mágus/varázsló”, de akkor mit kezdjünk a fennmaradó TAISZ kifejezéssel? (Ez önmagában egy nőnemű névelő többes szám részes vagy elöljárós esete. De hiányzik mellőle a főnév.)

Több kutató felhívta arra a figyelmet, hogy a Khrésztosz nemcsak Krisztusra vonatkozhat. Az első században bevett görög férfinév volt a „hasznos, derék” jelentésű Khrésztosz, amely tehát bárki mást is jelenthet. Hangsúlyozom: önmagában a Khrésztosz név megfejtése nem old meg semmit, hiszen az egész feliratot nem tudjuk általa értelmezni! Ráadásul a feliratot az azt hordozó tárgytól sem szakíthatjuk el, azt vele együtt kell értelmeznünk! (Az edényfeliratok túlnyomó része vagy a tulajdonosra, vagy az edény tartalmára utal.) Az epigráfiai kérdéseket tárgyaló currentepigraphy.com internetes portálon egy német kutató vetette fel azt az érdekesnek tűnő lehetőséget, hogy itt egy boroscsészéről vagy orvosságot tartalmazó pohárról van szó, mivel a DIAKHRISZTON kifejezés (így, egybeírva) korabeli orvosi szövegekben is előfordul, „kenőcs” értelemben. Szerinte a GOISZT rövidítés a körülbelüli súlyra utalna, az utána álló betűk pedig a grammsúlyt fejeznék ki számokban. (Elmélete most áll részletes kidolgozás alatt.) Mások azt vetették fel, hogy a megfejtetlen GOISZTAISZ szó a görög GEUSZTÉSZ alakváltozata, amely „kóstolót” jelent, ez esetben a poháron szereplő Khrésztosz nevű pasas foglalkozásáról lehet szó.

Természetesen ennél sokkalta tetszetősebbek a misztikus, vallási magyarázatok. Maga Goddio is, mikor a kamerák kereszttüzében kiemelte dobozából a tárgyat, azt magyarázta, hogy a csészét varázslásra használták, amelyet Krisztus nevében űztek. Több kommentátornak rögtön „beugrott” az Apostolok cselekedetei 19. fejezetében olvasható jelenet: Szkéva fiai, a vándorló zsidó exorcisták „Jézus nevében, akit Pál hirdet” próbálták kiűzni az emberekből a démonokat. (A történet időpontja ráadásul nagyjából megegyezik a pohár feltételezett datálásával.) Végezetül – tudom, hogy nem lesz népszerű a következtetésem – azt tanácsolom, hogy „várjuk ki a történet végét”. Mielőtt a Krisztusra vonatkozó szenzációs felfedezésként tálalnák az alexandriai csészét, várjuk meg a görög epigráfusok véleményét a kérdésben. A szöveg jelentésének kérdésében ugyanis még nem mondták ki a végső szót!