„A Szentföld öröksége” — ezt a címet viseli a Szépművészeti Múzeumban szeptember 6-ig nyitva tartó kiállítás, amelyen — a katalógus bevezetője szerint — az Izrael Múzeum „számos kiemelkedő remekművét” láthatja a nagyérdemű közönség, már ha leszurkolja a fejenként 2800 Ft-os borsos belépőt.
„A gyerek kezét tilos elengedni! Odabent teljes sötétség van!” — csattant fel az idősödő teremőr néni rekedtes hangja a kiállítás bejáratánál. Hét éves fiam azon nyomban görcsösen megmarkolta kezemet, és a kiállítás végéig el sem akarta engedni, hiába magyaráztam neki, hogy ezek után azt is megengedem, hogy hangosan kiabálva fel-alá rohangáljon... Javító-nevelő-teremőrünk persze csak azt felejtette el közölni velünk, hogy a zsilipkamra-szerű bejárat belső ajtaja késleltetve, de önműködően nyílik, így felesleges azt rángatnunk. No de legalább még egyszer jól kikiabálhatta magát velünk.
A második stresszen túljutva (az első a jegyvásárláskor ért, amikor megláttam a pénztárgép kijelzőjén villogó számjegyet) végre megérkeztünk a valóban csaknem teljesen elsötétített első terembe. Itt egy óriásira kinagyított, fekete-fehér fénykép nézett le ránk a falról, miközben a sivatagi szél süvöltését (?) hallgathattuk magnóról. Életem során végigjártam Izrael és a környező országok szinte valamennyi tájegységét: a galileai domboktól a Negev-sivatagig, a Földközi-tengertől a szíriai–iraki határig, így határozottan állíthatom: ennél unalmasabb és jellegtelenebb szentföldi tájképet keresve sem találhattak volna a kiállítás rendezői. Hogy mi volt ezzel a „belépővel” az üzenetük a közönség számára — felfoghatatlan számomra.
A múzeumokban manapság divatos koncepció a „kevés tárgy nagy terekben elhelyezve”, és talán jobb is ez, mint az ódivatú üvegvitrinek, telezsúfolva mindenféle értelmezhetetlen műtárggyal, amelyek alatt apró számok vannak, amiknek jelentését hosszú listákból kell kibogarásznunk. A Szépművészeti nagy termeiben azonban gyakran 5–10 métert kell a sötétben botorkálnunk, hogy elérkezzünk egy-egy kiállítási tárgyhoz. Eléggé megdöbbentem, amikor a katalógusból megtudtam, hogy a reprezentatívnak szánt kiállítás mindössze 42 műtárgyat tartalmaz. Bár ez a szám még önmagában elegendő is lehetne, de sajnos a kiállított tárgyak — a katalógus emelkedett hangvételű bevezetőivel szemben — nemhogy a „Szentföld örökségét”, de még az Izrael Múzeum félmilliós gyűjteményét is igencsak gyéren reprezentálják. Mindezt azért merem állítani, mert az elmúlt tíz év során több mint egy tucatszor jártam be a helyszínen az Israel Museum labirintusszerű épületkomplexumát.
Érthető koncepció a kiállítás rendezői részéről, hogy bemutassák a mai Izrael Állam területén valaha volt, vagy ma is megtalálható sokszínű vallási, kulturális örökséget. Ezt jelzi a „Szentföld” kifejezés konzekvens használata is — az Izrael szótól láthatóan úgy féltek a rendezők, mint a tűztől. A Szentföld multikulturális jellegét hivatott bemutatni a pre-izraelita korból származó neolitikus maszk, egy kanaáni szentélymodell és egy hácóri sztélé, továbbá a jól ismert filiszteus agyagszarkofágok. A kereszténységet — amelynek bölcsője mégiscsak az ókori Galileában és Júdeában ringott — mindössze egy Rembrandt-kép, a torinói lepel fejrészéről készült két fényképfelvétel, továbbá Mark Wallinger 1959-es „Ecce homo”-szobra reprezentálja. Az iszlámot egy 17. századi Korán-kézirat hivatott képviselni. Az ókori zsidóságról mindössze egy qumráni tekercstöredék és egy díszes sírládika (osszuárium) szerepel a kiállításon. A koraújkori diaszpórazsidóság vallási életének kellékei viszont bőven vannak reprezentálva: itt látható a ruzsini rabbi imakönyve (15. század), egy tóraszekrény ajtó (17. század), tóraköpeny, tóramutató, tóra-koronák, tóra-vért (17–19. század), kiddus kehely (18. század), tóraszekrény-függöny (18. század), fűszertartók (19. század) — csupa olyan műtárgy, amelyekhez hasonlók megtekintéséhez elegendő, ha valaki elsétál a Dohány utcai Magyar Zsidó Múzeumba. A kiállított képzőművészeti alkotások — melyek közül a már említett Rembrand-kép, továbbá Poussin, Chagall és Rothko festményei, valamint Rodin szobra a legérdekesebbek — legalább témájukban kötődnek valamennyire a zsidósághoz. Hogy Yoko Ono 1996-ban készült „kívánságfája” hogyan kerül ide, nem tudtam rájönni, hacsak nem fogadjuk el a katalógus magyarázatát, miszerint a mű „felidézi a szent fákat, amelyeket a Közel-Kelet kultúráinak ókori és kortárs művészetéből egyaránt jól ismerünk”.
Végeredményben igencsak hervadtan távoztunk a zsilipkamrán keresztül — immár rutinosan várva, amíg az automatika kinyitja előttünk az ajtót — „A Szentföld öröksége” kiállításról, amely minden várakozásunkat alulmúlta. Természetesen megértem, hogy az Izrael Múzeum valóban legjelentősebb műtárgyainak Budapestre szállítása ezernyi akadályba ütközik, amelyek pénzügyi, műtárgyvédelmi, biztonsági és még ki-tudja-milyen természetűek lehetnek. Az is világos, hogy a kiállítás megrendezése is rengeteg pénzbe kerül. De megkockáztatom: egy kicsivel több odafigyeléssel, szakértelemmel, és a látogatók iránti jóakarattal úgy „fel lehetett volna dobni” ezt a kiállítást, hogy nem éreznénk azt a látogatás befejeztével: nem azt kaptuk a pénzünkért, amit vártunk.
Mert ugyan mibe került volna, hogy kirakjanak néhány fényképet a Templom-tekercs fölé a Qumrán-környéki „holdbéli tájról”, vagy a Holt-tengeri tekercsek felfedezéséről, vagy a jeruzsálemi Könyv Szentélyéről, hogy a héber kvadrátírást kibetűzni nem tudó átlaglátogatónak legalább némi vizuális élményben legyen része? Vagy mibe került volna az egy darab kiállított osszuárium fölé egy fényképet tenni arról — az egyébként meglepően hasonló — sírládikáról, amely minden bizonnyal Kajafásé, a Jézust elítélő főpapé lehetett? (Ennek eredetije is Jeruzsálemben van kiállítva.) Máskülönben a kereszténység gazdag szentföldi örökségéről 2000–2001-ben rendezett nagyszabású kiállítást az Israel Museum Cradle of Christianity címen. (Meglepetve láttam, hogy ennek a kiállításnak a katalógusát a Szépművészeti könyvesboltjában is árulják.) Audiovizuális eszközökkel is lehetett volna segíteni a gyanútlan látogatókon: ma már szinte minden jobb külföldi múzeumban rövidfilmekkel, érintőképernyős multimédia-anyagokkal várják a látogatókat.
Mindezek után tényleg nem érti az ember, hogy a leporellószerűen kihajtható kiállítási vezető fejlécében miért szerepel a Tízparancsolat — héber Bibliát követő — szövege? Talán mert tíz oldalt kellett szöveggel megtölteni? Egyébként sem a vezetőben bemutatott kiállítási tárgyak, sem a kiállítás egésze nem mutat szoros kapcsolatot a zsidó és keresztény vallás szent szövegével, a Bibliával, s abból egyik monoteista hit világába sem nyerhetünk általa mélyebb bepillantást.
