A római Syria provincia területén német régészek megtalálták az ókor eddig ismert leghosszabb vízvezetékét. Bár a helyi arab lakosok a vezetéket „a fáraó csatornájának” hívták, annek semmi köze az egyiptomiakhoz. Minden bizonnyal a Krisztus utáni második században építették – a felfedező-mérnök Mathias Döring szerint római legionáriusok és rabszolgák.

„Én személy szerint a rómaiak három legnagyszerűbb alkotásainak, amelyek leginkább mutatják a Római Birodalom nagyszerűségét, a vízvezetékeket, a kövezett utakat és a szennyvízcsatornákat tartom, nemcsak a hasznosságuk okán, hanem a beléjük fektetett irdatlan költség miatt is” — vallotta a halikarnasszoszi Dionüsziosz, a Kr. e. 1. században élt görög–római történész. És valóban, a római aquaeductusokat az ókor legjelentősebb mérnöki teljesítményeiként tarthatjuk számon. A spanyolországi Segoviában és Tarragonában, vagy éppen a dél-franciaországi Gard-folyó felett magasodó vízvezeték (Pont-du-Gard) fantasztikus méreteivel és harmonikus felépítésével  ma is méltán váltja ki csodálatunkat.

A birodalmi fővárosban, Rómában a Kr. e. 312 és Kr. u. 226 között tizenegy vízvezeték épült, a leghosszabb az Anio Novus volt, a maga 87 kilométeres hosszúságával. (ennél is hosszabb vezeték volt a 90 km-es Aqua Marcia.) Történészek számításai szerint a korai császárkorban, mikor Róma lakossága elérte az egymillió főt, a vezetékek által szállított vízből potenciálisan minden lakosra egy köbméter jutott naponta. Ez pedig több, mint amit a mai nagyvárosok átlagos vízfelhasználása! Az elosztó-ciszternákból a vizet persze nemcsak a császái palotákba és a gazdagok magánvilláiba vezették. A városban 100 méterenként közkutak álltak a lakosság rendelkezésére, és ezek látták el a közfürdőket is, amelyeknek száma a 3. századra meghaladta az ezret!

Vízvezetékek természetesen nemcsak a Római Birodalom nyugati felében és a fővárosban, hanem Keleten is szép számmal épültek. A vízben szegény közel-keleti városokban különösen fontos volt a lakosság megfelelő vízellátása. A német mérnökök és régészek által most felfedezett rekord hosszúságú vízvezeték a Dekapolisz nagyvárosait, végső soron pedig Gadarát volt hivatva ellátni. A helyenként 80 méter mélységben futó, átlagosan 1,5 m széles és 2 m belmagasságú csatorna teljes hossza 106 kilométer. A vezeték egy régen kiszáradt szíria mocsárvidékről indul a felszínen, majd 64 kilométer megtétele után bukik a föld alá, hogy előbb 1, majd 11, végül 94 km-t tegyen meg ott. (Az eddig ismert leghosszabb föld alatti vezeték Bolognában található és mindössze 19 km-es.) Készítői 600 ezer köbméter talajt mozgattak meg. Hogy kik? A rómaiak a katonaságot csak akkor használták polgári célú építkezésre, ha ez birodalmi szempontból fontos volt. A Dekapolisz vízellátása aligha számított annak. Ezt mindig az adott városnak kellett finanszíroznia, természetesen császári jóváhagyással. Plinius írta Trajanus császárnak a szinopéiek vízvezeték-építési szándékáról: „Gondoskodom róla, hogy a pénz összegyűjtésében ne legyen fennakadás, ha te, uram, engedélyezed ezt az építkezést a sokat szomjazó colonia egészsége és csinosítása érdekében.” Érdemes a császár válaszát is röviden idéznünk: „nem lehet kétség afelől, hogy a vizet be kell vezetni Szinopé coloniába, ha ezt saját erejükből meg tudják valósítani, mert nagy előnyére válik a hely egészségének és lakhatóságának.” Egy kilométernyi vízvezeték építése – Werner Eck történészprofesszor becslése szerint – kb. 2 millió sestertiusba került. (Összehasonlításul: a 2. században ismert legnagyobb magánvagyon 280 millió sestertiust tett ki.) Az építkezésben szabad emberek és rabszolgák is részt vehettek. Szomorú adat, hogy Szeleukia csatornarendszerét az első zsidó háború leverését követően (Kr. u. 73/74) zsidó hadifoglyok ezreivel építtették. Mivel a gadarai vezetéket az ásatók szerint Kr. u. 90-ben kezdték építeni, és körülbelül száz éven át dolgoztak rajta, elképzelhető, hogy ebben is hadifoglyok vettek részt. Bár az ókori mérnökök mai szemmel is elképesztően pontos munkát végeztek (a csatorna esése kilométerenként pontosan 30 centiméter), a célt mégsem sikerült elérniük. A másodpercenként 300–700 liter hozamú vezeték eljutott ugyan Gadara 50 ezres lakosú városáig, de alacsonyabban érkezett, mint annak hatalmas, kőből épült víztározója, melyből a szökőkutakat, templomokat és fürdőket látták volna el vízzel.