A régészek szerint a Kr. u. 3. században épült az a hatalmas lakóépület, amelynek felfedezését az Izraeli Régészeti Hatóság most jelentette be. A minden bizonnyal igen tehetős magánszemély által lakott házra Dávid Városában bukkantak rá, a Givati Autparkoló területén. Doron Ben-Ami s Yana Tchekhanovets ásatásvezető régészek úgy nyilatkoztak, hogy „bár még nem ismerjük a teljes épület méreteit, óvatos becslés alapján azt mondhatjuk, hogy egy körülbelül 1000 négyzetméter alapterületű strukturáról van szó. Ennek központjában egy nyitott oszlopos udvar terült el, az oszlopsorok között sétányok voltak, amiből oldalszobák nyíltak. Az épület szárnyai kétemeletesek voltak, ezeket tetőcserepekkel fedték.” Nagy menyiségű freskómaradvány is előkerült a beomlott épület romjai között, amiből az ásatók arra a következtetésre jutottak, hogy a szobákat vakolattal fedték, amiket színes freskókkal díszítettek. A festmények többnyire geometrikus és növényi mintákat tartalmaztak. Az építészeti részletek, az alaprajz és különösen az eddig felfedezett tárgyi leletek arról tanúskodnak, hogy az épület egyértelműen római jellegzetességeket mutat.

Az eddigi legértékesebb két lelet egy bokszoló figurája és egy drágakövekkel kirakott arany fülbevaló volt. A 3. században épült házat valószínűleg a térséget 363-ban sújtó földrengés igen megrongálta: ennek jeleit a régészek mindenütt megtalálták. Ben-Ami hozzátette: „A római időszakból származó, hasonló alaprajzú épület eddig tudomásunk szerint nem került elő Izrael területén. A legközelebbi párhuzamokat a 2–4. századi Szíriában találhatjuk meg. Ilyen városi villákat (villa urbana) a Közel-Keleten csak Antiochia, Apameia és Palmyra városában tártak fel. Ha ezek a párhuzamok helyesek, akkor — nagysága és gazdagsága ellenére — úgy tűnik, hogy az épületet eredetileg magánlakásnak használták.” A római magánház felfedezésének más jelentősége is van: a kutatók eddig ugyanis azt vallották, hogy a 2–3. századi Jeruzsálem (amelyet Hadrianus Aelia Capitolina névre keresztelt), délen nem terjedt tovább a mai Óváros falainál. Ez a hatalmas villa azonban bizonyítja, hogy a pogány római település — hiszen zsidók ekkor már nem lakhattak itt — a Dávid Városának területét is magában foglalta.

 Eric H. Cline: From Eden to Exile: Unraveling Mysteries of the Bible. Washington, D.C.: National Geographic, 2007, 2008²; xv + 240 o., 39 fekete-fehér fotó, 1 térkép.

„Az édenkerttől a számkivetésig: bibliai rejtélyek nyomában” c. könyvében Eric H. Cline a héber Biblia (a keresztény Ószövetség) hét hagyománykörét vizsgálja, amelyek évszázadok óta foglalkoztatják a zsidó és keresztény teológusokat, s amelyek kapcsán az utóbbi évtizedekben – régészeti feltárások, de puszta spekulációk alapján is – több könyvtárnyi irodalom született. Cline célja pontosan az, hogy „ellenszérumot” adjon az áltudományos, szenzációhajhász blöffök ellen; ebből kifolyólag egyfajta tudományos–ismeretterjesztő röpiratnak is tekinthető (a szerző „behívónak” is nevezi, amellyel tudóstársait akarja fegyverbe szólítani). Mindemellett informatív, és amennyire egy röpirat keretei lehetővé teszik, lelkiismeretes munkáról van szó.

A szerző a következő kérdésekre keresi a választ: mely hagyománykörök kapcsán érdemes konkrét leletek vagy földrajzi helyek után kutatnunk, és melyek gyökereznek inkább (csak) irodalmi forrásokban, semmint történeti eseményekben? Mennyire indokolt a képzetlen bestseller-írók, amatőr régészek és kincskeresők lelkesedése, és vajon sikerrel kecsegtetnek-e a meg-megújuló expedíciók a bibliai helyszínek és tárgyi emlékek feltárására? Az egyes hagyományanyagok értelmezésére milyen mértékadó javaslatok születtek, és milyen tudományos módszerek adhatnak kulcsot a bibliai rejtélyek megfejtéséhez? A szerző az áltudomány mellett az elefántcsonttoronyba zárkózott szobatudósokat sem kíméli: úgy véli, ideje lenne új életet lehelni a tudományosságba, a népszerű műfajtól legalább a lelkesedést és a közérthetőséget átvenni, és mértékadó szakmaisággal a szélesebb rétegek számára is fogyasztható Biblia-tudományt művelni – amire a könyvével maga kínál iskolapéldát.

A könyv egyes fejezeteiben tárgyalt hagyománykörök: (1) az Édenkert; (2) az özönvíz és Noé bárkája; (3) Szodoma és Gomorra, valamint Ábrahám vándorlásának ehhez kapcsolódó állomásai; (4) Mózes és az egyiptomi kivonulás; (5) a Józsue vezette honfoglalás, különös tekintettel Jerikó ostromára; (6) a frigyláda; (7) az „elveszett” tíz törzs (az asszírok által megsemmisített északi zsidó királyság) sorsa. Bár a hét hagyomány mindegyike sajátos kérdéseket vet fel, a könyv mindegyikük kapcsán alapvetően arra keresi a választ, hogy milyen arányban van irodalmi fikcióval illetve történetírói szándékkal dolgunk az egyes bibliai beszámolókban.

Az Egyesült Államokban érzékenyebb kérdés, mint mifelénk, hogy a régészeti adatok és a Biblián kívüli írásos források (vagy sok esetben éppen ezek beszédes hiánya) milyen értelemben és mely szöveghelyeken kérdőjelezik meg a Biblia történeti hitelességét. Nem véletlen tehát, hogy szerzőnk a Bevezetésben felfedi elvi meggyőződését, és a Bibliával mint történeti forrással kapcsolatos megközelítését is tisztázza: nem utasítja el teljességgel, de nem is tekinti történelemkönyvnek, ellenben úgy kezeli, mint bármely más ókori forrásszöveget. (Ami világnézeti hitvallását illeti: ha a könyvnek készül magyar kiadása, ügyelni kell rá, hogy a xv. oldal humanist szavát „laikusnak” vagy „nem hívőnek” fordítsák. Az Egyesült Államokban ugyanis a számottevő fundamentalista keresztény közösség miatt az atheist sokak számára szitokszónak számít, s ezért a nem hívők gyakran a secular humanist „fedőnév” mögé rejtőznek.)

A könyv az egyes témák kapcsán minden vonatkozó forrásról beszámol, és számos különböző értelmezést ütköztet, amelyeket mértékadóan ítél meg. A szerző pártatlanságát csak annyiban érheti kifogás, amennyiben bármely más hasonló munkát: óhatatlanul állást kell foglalnia a Biblia történeti hitelességéről, ami sok esetben szubjektív döntést jelent. A legtöbb ószövetségi eseményről ugyanis a Biblia szövege az egyetlen forrásunk, s ezért gyakran a kutató szemléletmódján múlik, mit fogad el történetileg hiteles elemnek. Ami Cline álláspontját illeti: a Bevezetésben pártatlanságot ígér a Bibliával mint forrásszöveggel szemben, és ígéretéhez igyekszik is tartania magát. Arra törekszik, hogy az írásos és régészeti források magukért beszéljenek, és egymásnak ellentmondó szakvélemények is megszólaljanak egy-egy kérdésben. A fejezetek végén szereplő összegzéseiből mindazáltal kitűnik, hogy alapvetően bizalmatlan a bibliai szerzők iránt, és az izraelita királyságok történetére vonatkozó – legkevésbé legendaszerű – bibliai beszámolók hitelét is hajlamos megkérdőjelezni, ahol azok állításait nem támogatja valamilyen külső forrás, lehetőleg ásatási eredmények. Abban az egyetlen általa vizsgált esetben pedig, ahol a Biblia mellett külső, írott források is rendelkezésünkre állnak egy eseményről, Cline arra hajlik, hogy az előbbi téved. (158-165. o. Mégis talán éppen ez az eset a legjobb példa az alapos és mértékadó ismertetésre: Cline három tudományos álláspontot is ismertet a probléma feloldására, majd nyitva hagyja a kérdést, és az olvasóra bízza a döntést.) A verbálinspiráció talaján álló, „maximalista” Biblia-kutatók (Cline kifejezése; xv. o.) tehát bizonyára elégedetlenek lesznek a szerző saját meglátásaival; ez azonban inkább ízlés dolga, semmint szakmai kérdés; ráadásul Cline a Bevezetésben laikusként mutatkozik be, és az állásfoglalásait a források ismertetése után, személyes véleményként adja elő, nem pedig tudományos tényként; mint magánember, és nem mint történész ( „I think...”; „I would suggest that…”; „I would venture to say…”; „I would argue…” stb.). Ennyi elfogultság tehát „belefér”: a biblikus ismeretterjesztésben minden szerző hajlik valamerre, de nem mind egyenesek annyira, hogy a személyes meggyőződésüket ne a történeti vagy filológiai kutatás eredményeként mutassák be.

A könyv erényei között kell említeni, hogy rendkívül olvasmányos: az olvasó anélkül ismerkedhet meg a kurrens tudományos álláspontokkal és tudománytalan – de annál népszerűbb – találgatásokkal, hogy rázuhanna az elmúlt ötven év könyvtáranyaga, és száraz kutatástörténeti ismertetéseken is kénytelen lenne átrágni magát. Az ismeretterjesztő szándék hátulütője azonban, hogy a 15–30 oldalas fejezetek tényleg csak ismertető jellegűek, és nem tesznek lehetővé mélyebb kifejtést. Ez a könyv egyetlen jelentős elmaradása: persze a „röpirat” formátum tudatos döntés volt a szerzőtől, hogy a könyv minél többekhez eljusson, de a téma jelentősége nagyobb terjedelmet is indokolt volna. Egy érzékletes példa a szűk keretek miatti egyszerűsítésre, ahogy az Utószóban a szerző a bibliai történetek máig tartó népszerűségét magyarázza, és egy nyúlfarknyi bekezdésben intézi el a mítoszokra való alapvető antropológiai igényünket („People need stories [...] to make sense of their lives”, 185. o.). A téma kétségkívül bővebb kifejtést is megérdemelt volna, még egy ismeretterjesztő munkában is.

A tudományos világ általában nem vesz tudomást a populáris szerzőkről. A kutatók nem ereszkednek le, hogy vesződjenek velük; talán attól tartanak, hogy a puszta tudomásul vétellel is hitelt adnának nekik a szélesebb közönség előtt. Ennek az a kellemetlen következménye, hogy a „népszerű” szerzők – akik állításait senki sem ellenőrzi – egyre többet megengednek maguknak. Az egyik legismertebb önjelölt régész, a tíz évvel ezelőtt elhunyt Ron Wyatt például több tucatnyi bibliai régiség felfedezésével büszkélkedett: egyebek mellett feltárta a Noé bárkájáról származó horgonyköveket; Bábel tornyát Közép-Anatóliában; kénkőtöredékeket Szodoma és Gomora hamvai között; szekérkerekeket és a fáraó hadseregének egyéb maradványait a Vörös-tenger fenekén; a Tízparancsolat eredeti kőtábláit (a második párt, természetesen); egy alagútrendszert Jeruzsálem alatt, amely a salamoni Templom kincseit rejti; valamint Jézus vércseppjeit a keresztrefeszítés helyszínéről. Cline könyve éppen azért hasznos, mert ismerteti Ron Wyatt „jogutódjait”, az áltudomány mai művelőit, akik csak rontják a hiteles kutatómunka ázsióját; sőt elsősorban miattuk és ellenük íródott. Ráadásul naprakészen: például a kivonulás kapcsán említett, rendkívül népszerű és meglehetősen gátlástalan Simcha Jacobovici 2008-ban forgatta „A meztelen régész” című bibliai tárgyú sorozata második évadját a History Channel számára; míg „Jézus családi sírboltját” ismertető dokumentumfilmjét 2007-ben, „Az exodus megfejtését” pedig egy évvel korábban készítette. (Ez utóbbi, melyre Cline is hivatkozik, azt a régi-új elméletet népszerűsíti, hogy a Vörös-tenger kettéválása és a tíz csapás mögött a Santorini vulkán kitörése, és az azzal járó tengerrengés állt: Cline úgy véli, hogy a vulkánkitörés és az exodus pusztán az időbeli távolság miatt sem kapcsolódik egymáshoz – ha egyáltalán hitelt adunk a Bibliában szereplő tömeges kivonulás hagyományának.)

Cline ismertetése tehát hasznos bevezető a Biblia és a történeti kutatás kapcsolatának kérdésébe, és az általa tárgyalt hét témakörben mértékadó eligazítást ad a hagyományos és az újabb keletű értelmezések – a biblikus ponyva, valamint a régészeti eredményekre tanújelként hivatkozó kegyességi irodalom – útvesztőjében. A National Geographic Society pedig a könyvvel remélhetőleg visszanyeri a bibliai érdeklődésű, igényes olvasók bizalmát a Júdás-evangélium szövege kapcsán csapott ízléstelen marketing-kampánya után: jóllehet maga a szövegkiadás (2006) Rodolphe Kasser-vel jó kezekbe került, és minden szakmai igényt kielégített; a kísérőanyagok, a hírverés és a tévécsatorna kapcsolódó műsorai jócskán eltúlozták a kopt gnosztikus szöveg jelentőségét a történeti Jézus alakjának megismerésében.

A cikk megjelent: Klió 2009/2. 46-49.

Egy világosan olvasható, de egyelőre megfejtetlen tízsoros arámi feliratot találtak a jeruzsálemi Sion-hegyen (Mt. Zion) folyó ásatásokon.

Egy római katona szandáljának nyomára bukkantak a régészek a hellenisztikus–római kori város, Hipposz (Szuszita) falának feltárásakor. A város 350 méterrel fekszik a Galileai-tó felszíne felett. Valamikor a Szeleukida-uralom alatt (Kr. e. 199–161) épült, de a római és bizánci időszakban élte virágkorát, amíg egy 749-ben bekövetkezett földrengés le nem rombolta. Hipposz — a tőle délnyugatra fekvő Szküthopolisz (Bét Seán) várossal együtt — az ún. Tízváros (Dekapolisz) része volt. A nyolcadik évadja itt folyó ásatásokat Arthur Segal (University of Haifa) vezetésével főként lengyel és amerikai régészek végzik. „Ez a ritka lábnyom, amely ép egész és igen jó állapotban maradt fenn, megmutatja, kik, hogyan és mikor építették a falat” — nyilatkozta Michael Eisenberg régész (Haifai Egyetem). A jellegzetes szögecses szandál, amit latinul caligának neveztek, a római legionáriusok alapfelszerelése volt, így a falat valószínűleg ők építhették. Szuszita déli városfalának ásatása tornyokat, valamint catapulta- és ballista-állásokat is felszínre hozott. Arthur Segal ásatásvezető szerint „Suszitát az itt talált maradványok, a kilátás a Galileai-tóra, valamint jelentősége a korai kereszténység szempontjából [a Tízváros környékén ugyanis Jézus sok csodát tett], az egyik legkiemeltebb régészeti lelőhellyé avatják Észak-Izraelben”. Ez az ásatási idény más érdekességeket is tartogatott a régészeknek: megtalálták a város 240 méter hosszú oszlopcsarnokkal szegélyezett főutcáját, egy nagyszerű, mávánnyal burkolt fürdőépületet, és az ásatás utolsó napján egy görög istenség márvány szobrának egy részét. A régészek reményei szerint a következő idényben a nagyjából két méter magas szobor másik fele is előkerül majd.

Ramat Rahel (Ráhel magaslata) egy fennsík, Jeruzsálem és Betlehem között félúton. Bibliai nevét nem ismerjük. Az izraeli régészet legismertebb alakjai ástak itt: Yigael Yadin, Benjamin Mazar, Yohanan Aharoni és Gabriel Barkay, a már elhunyt ill. idősödő generációból. 2004-ben Oded Lipschits (Tel Aviv-i Egyetem) és Jacob Wright (Heidelbergi Egyetem) újította fel az itteni ásatásokat. A 2005 és 2006 közötti idényben egy palota, vagy valamiféle adminisztratív központ épületmaradványát találták meg, továbbá egy egész Izraelben egyedülálló vízellátási rendszer nyomait tárták fel: a csatornát mélyen a sziklába vágták, hatalmas föld alatti tározókat, öt nyitott medencét, néhány kisebb nyitott, és három kőlapokkal fedett csatornát. A kutatók szerint az is rendkívüli Ramat Rahel maradványai között, hogy mindeddig nem találtak pusztulási rétegeket, így szabadon tanulmányozhatják az egyes birodalmi korszakok (asszír, babilóni, perzsa, görög) építészeti stílusát, egészen a római korig. Aharoni 1959 és 1962 között tárt fel egy palotaszerű épületet, amit a Jeremiásnál említett „szőlőskert házával” azonosított (Jer 6:1). Barkay szerint a központ Hizqija (Ezékiás) király idejében épült, egyfajta nyári palota volt, amely kifejezte a király gazdagságát. Barkay 1984-ben, a Biblical Archaeology Reviewban publikált elméletét főként arra alapozta, hogy a samáriai palota és az itteni adminisztratív központ épülete között sok hasonlóság figyelhető meg. Még korábban Yigael Yadin azzal állt elő, hogy az Aharoni által feltárt épület az Athália királynő alatt épült „Baál háza” lehetett (2Kir 11:18). Barkay elgondolását támogatja, hogy a helyszínen 164 korsófület is találtak a híres LMLK („a királyé”) pecsétekkel ellátva, amit hagyományosan Ezékiás korára szoktak datálni. Barkay szerint három ilyen központ volt (a LMLK mellett HBRN [Hebron] és ZYP [Zif]), de a negyediket (MMST) még nem sikerült megfejteni talán ebben rejtőzhet Ramat Rahel ókori neve. Ellenben Lipschits és Yuval Gadot (Hebrew Union College, Jerusalem) szerint az asszírok által kialakított adminisztrációs központról van szó, ahonnan a júdeai adók beszedését irányították. Lipschits szerint a Jeremiás könyvében szereplő gerut kimhám (körülbelüli jelentése: „idegenek, mint ők”) talán Ramat Rahelre vonatkozhat („elindultak és megállapodtak Gerut Kimhámnál, amely közel volt Betlehemhez, hogy elmenjenek és bemenjenek Egyiptomba…” Jer 41:17). A Tel Aviv-i és a Heidelbergi Egyetem közös kutatási projektje a hellenisztikus korból származó 18 mikvét (rituális fürdő), egy fürdőt és egy villaépületet is feltárt. Korábban számos ún. proto-aiol oszlopfő is előkerült innen, csakúgy mint a Kr. e. 10. századi Megiddóból. (Ezeket az oszlopfőket hagyományosan az egységes királyság jellemzőinek szokták tekinteni.)

The Ramat Rahel Archaeological Project: http://www.tau.ac.il/~rmtrachl/

A dél-libanoni Szidónba (Saida) ritkán keverednek turisták, főleg hazánkból. Pedig Libanon történelmi öröksége még a Közel-Keleten is párját ritkítóan gazdag, és hozzá természeti adottságai is csodálatra méltóak. Kár, hogy a polgárháborús örökség, a felekezeti és klán-harcok, valamint az iszlamista terrorszervezetek aktív jelenléte miatt az ország cseppet sem nevezhető biztonságosnak. (A külügyminisztérium a májusi választások után kirobbant utcai harcok miatt kifejezetten nem javasolja az ide történő utazást.)

Az angol nyelvű libanoni The Daily Star napilap szerint Szidón rendkívül gazdag, ámde szinte teljes egészében feltáratlan régészeti öröksége most jó kezekbe került. A British Museum régészei, akik tizenegy éve dolgoznak a város múltjának feltárásán, egy 13 sírból, templomokból és más tárgyakból álló kanaáni leletegyüttest találtak a város Freres nevű körzetében, ahol idén „a legnagyobb számban kerültek elő romok, amelyek segítenek teljessé tenni azon történelmi időszakok körét, amelyeket a helyszínen felfedeztünk” — nyilatkozta a delegáció vezetője, Claude Doumit Serhal. A városban dolgozó kilencven libanoni és külföldi szakember a Műemlékek Általános Igazgatósága (General Directorate of Antiquities) vezetése alatt végzi munkáját.

„Ami a hét felfedezéseiből a legszenzációsabb, hogy végre képet kaphatunk a kanaáni periódus vallási szertartásairól és életmódjáról” — mondta Serhal. Hasonló felfedezéseket tettek fél évszázaddal ezelőtt Bübloszban (Jbeil) és az észak-libanoni Arqában (Akkar), de soha még ilyen mennyiségű történelmi lelet nem került elő egyetlen helyszínről Libanonban. A hét felfedezései közé tartozik egy 48 méter hosszú templom a Kr. e. 1800 és 1500 közöttről, amely tele volt bronz tárgyakkal: késekkel, gyűrűkkel, valamint agyagedényekkel és kőszobrokkal, amelyeket a gonosz elhárítására mágikus célból alkalmaztak. Kisebb templomok is előkerültek a Kr. e. 3000–1000 közöttről, kilenc kamrával és gabonaraktárakkal.

A középső-bronzkorból származó kb. 108 sírt is felfedeztek ugyanitt a régészek. Ezekben is találtak pörkölt gabonát és állati tetemeket, amelyek a korszak temetési szertartásaira vetnek fényt. A feltárások igazolták, hogy a Szidónnak ezt a területét nemcsak lakóövezetként, hanem egymást követő különböző korokban szakrális célokra is használták. A British Museum régészei ugyancsak megtalálták egy egyiptomi váza töredékét, amelyet a fáraó lótuszvirága díszített. A töredék valószínűleg Tauszertnek, II. Szeti fáraó (XIX. dinasztia) feleségének ajándéka lehetett Szidón királya számára.

A British Museum kutatói idén kiterjesztették kutatásaikat a kiterjedt város al-Sandaqli nevű körzetére is, ugyancsak a Műemlékek Általános Igazgatósága irányítása alatt. „A megtalált régészeti leletek a város múzeumában lesznek kiállítva” — nyilatkozta Serhal. „A helyszín Szidón kulturális turizmusának legfőbb célpontja lesz” — tette hozzá nem kis optimizmussal, hiszen a város jelenlegi kulturális célú turizmusa a fentebb említett okokból szinte nulla. (Egyelőre az egyetlen kulturális látnivaló a városban egy a tengerbe nyúló keresztes erőd.) Az optimizmus azonban nem teljesen alaptalan: Szidón régészeti múzeumának alapkövét 2009. június 27-én tették le, és megnyitásának várható időpontja 2012 lesz.

Az ásatások honlapja:  www.sidonexcavation.org/ht/ht_excavation.htm

Titus császár uralkodásának első éve igencsak baljós előjellel vette kezdetét. Kr. u. 79. augusztus 24-én egetrázó robbanással kitört a Vezúv, előbb mérgesgázokból álló füstködbe burkolva, majd hamu-, kő- és lávaesővel elborítva a környező településeket. A helyenként tíz méter vastag, betonkeménységűvé szilárdult vulkáni anyag alól a 18. században kezdték kibányászni a halott városokat. Bár a feltárásokat Herculaneumban kezdték, 1753-ban Pompeiiben nyílt meg a világ első szabadtéri múzeuma, amely mindmáig turisták százezreit vonzza évente a Nápolyi-öböl környékére.

Kilenc év nem sok idő, főként kétezer év távlatából nézve. Kilenc évvel azelőtt ugyanis Titus „történelmi tettet” hajtott végre: apjának, az időközben császárrá választott Vespasianusnak parancsára elfoglalta és lerombolta Jeruzsálemet, s elpusztította a zsidó vallás legszentebb helyét: a Templomot. Az ostromnál szemtanúként jelen lévő, majd arról a rómaiak szájaíze szerint tudósító Flavius Josephus azt írta, hogy a városban ekkor több mint egymillió ember tartózkodott, mivel a zarándokünnepre a diaszpórából is sokan jöttek fel Jeruzsálembe. A korabeli hadijog szerint a fegyveresen ellenálló férfiakat lemészárolták, vagy elrettentésül keresztre feszítették, esetleg kényszermunkásként halálra dolgoztatták, a nőket és gyermekeket pedig eladták rabszolgának. A zsidóság már a háború alatt is iszonyatos vérveszteséget szenvedett, és erre jöttek a megtorlások. Flavius Josephus tudósítása szerint a környező szíriai városok amfiteátrumaiban fő látványosságul szolgáltak a kiéheztetett vadállatok elé vetett zsidó hadifoglyok; a régészet pedig azt tanúsítja, hogy például Szeleukeiában a város hatalmas, sziklába vágott csatornarendszerét vágatták ki zsidó rabszolgákkal. Zsidó rabszolgák száezezreit adták el rabszolgának a Birodalom különböző részeire, ahol nem is emberi sors várt rájuk: egy talmudi történet szerint ezrével vitték hajókon a hajadonokat és a serdületlen fiúkat római bordélyházakba szexrabszolgáknak.