Az Izraeli Régészeti Hatóság (IAA) karácsonyra időzítette annak a szenzációs hírnek a bejelentését, miszerint a Názáret jelképének is számító Angyali üdvözlet templománál a régészek egy első századi lakóépület romjaira bukkantak. A Názáreti Mária Társaság új nemzetközi központjának alapozási munkái során A Názáreti Mária Társaság új nemzetközi központjának alapozási munkái során a Yardenna Alexander vezette kutatócsoport első ízben bukkant rá Názáretben egy korai római korban épült házra. Mint az köztudott, Jézus anyja, Mária, és nevelőapja, József Názáretben telepedett le, miután Heródes üldözése elől visszatértek hazájukba. Jézus itt nőtt fel, és Józsefhez hasonlóan ő is kézművességgel (tekhnitész) foglalkozott, ami a hagyomány szerint az ácsmesterség volt. Az Angyali üdvözlet templomát 1969-ben azon a helyen építették, amit a katolikus hagyomány Mária házának tartott. A modern székesegyház felépítése előtt már három másik templom is állt ezen a helyen. Názáret olyan apró falu volt Jézus korában, hogy a korabeli források (például Flavius Josephus művei) vagy a Talmud nem is említi. Ezért a szkeptikusok sokáig puszta létét is kétségbe vonták. 1961-ben azután egy szerencsés felirat-lelet igazolta, hogy a 3-4. században még létezetett Názáret, pontosabban Nácáret nevű település Galileában. A falu nevének kiejtése ez esetben rendkívül fontos: az evangéliumok ugyanis hangsúlyozzák, hogy Jézus nem véletlenül lakott Názáretben: „És lakozott a Názáret nevű városban, hogy beteljesedjék, amit a próféták mondottak, hogy názáretinek fog neveztetni” (Máté 2:23) — ez a próféta pedig nem más, mint Ézsaiás (Jesája), aki mintegy 600 évvel korábban megjövendölte, hogy Isái (Dávid apja) gyökeréből egy vesszőszál (nécer) fog növekedni, aki a népek Megváltója lesz. A zsidó és a keresztény hagyomány egybehangzóan a Messiásra vonatkoztatta a kijelentést: a Nácáret név tehát arra utal, hogy itt lakik a Nécer, azaz a Messiás. A most megtalált ház mindössze két lakóhelyiségből és egy kis körülzárt udvarból állt, amelyben egy sziklába vágott kis ciszterna volt. A ház belsejéből nagyon kevés lelet került elő, többnyire a korai római korból származó cseréptöredékek. Hogy a ház bizonyosan zsidóké lehetett, azt bizonyítják az itt talált kőedények, amiket — a rituális tisztaság céljából — csakis ők használtak. Érdekes, hogy egy rejtekhelyül szolgáló mélyedést is találtak a ház oldalában, amelynek bejáratát álcázták; ez bizonyosan az első századi zűrzavaros katonai és politikai helyzettel magyarázható. A Mária Társaság azt tervezi, hogy az épületet restaurált formában a konferenciaközpont felépítése után láthatja majd az érdeklődő közönség.

Azóta, hogy a római katolikus egyház egyik legféltveőrzöttebb ereklyéjét, a Turini leplet 2000-ben közszemlére tették (lásd „Lepeltörténelem” című keretes összeállításunkat), nem sokat hallottunk a Torinóban őrzött kegytárgyról. Idén azonban újra bebizonyosodott, hogy a sokak által misztikus eredetűnek vélt lepel körül nem sokáig tud ülni a hallgatás csendje. Először 2009 július végén egy Tierry Castex nevű tudós hívta fel magára azzal a figyelmet, hogy egy 1978-ben már elhangzott állítást ismételt meg: a Turini leplen héber betűkkel, arámi nyelven a „A zsidók királya” felirat olvasható. A hír nem nagyon hozta lázba a tudós világot, mivel ismét hiányoztak a bizonyítékok — leginkább a nagy felbontású képek az írásról. A bejelentést annál lelkesebben üdvözölte a Vatikán: XVI. Benedek pápa nem is késett kijelenteni, hogy jövőre feltétlenül tiszteletét teszi a Lepelnél. 2009 novemberében Dr. Barbara Frale, a Vatikáni Titkos Archívumok római katolikus vallású kutatója bejelentette, hogy görög, héber és latin nyelven, szabad szemmel nem látható írással írt „halotti bizonyítványt” is felfedezett a Turini leplen. Az írás lepelre történő feljegyzésére azért volt szerinte szükség, mert az akkori zsidó temetkezési szokások szerint a családtagok csak egy évvel a temetés után térhettek vissza a sírhoz — miután a test lebomlott —, így a közös sír esetében szükséges volt a holttest azonosítása. Frale a szöveget így rekonstruálta: „Tiberius császár uralkodásának tizenhatodik évében a Názáreti Jézus, akit kora este vettek le [a keresztről], miután egy római bíró halálra ítélte, mert egy zsidó bíróság bűnösnek találta őt, átadatott a temetés céljából, melynek végrehajtására családja csak egy teljes év letelte után kapott engedélyt.” Sajnos azonban — vélekednek a bibliatudósok — ha mindez igaz lenne, és az írás (amelyről szintén nem láttunk eddig hiteles fotókat) valóban ott állna a leplen, még ez sem bizonyítaná azt, hogy a Turini lepelbe Jézus Krisztus testét csavarták, mivel a leírás több ponton is ellentétben áll az evangéliumok tudósításaival!

Az igazi szenzációt keltő bejelentésre azonban csak 2009 december közepéig kellett várnia a nagyközönségnek. A jeruzsálemi Akeldamán — a Hinnom-völgy alsó részén, a Mt. Zion lábánál, amely terület régóta ismert első századi temetőjéről — 2000 óta vizsgáltak különböző tudományszakokat képviselő tudósok egy sírt, amelyben húsz, mészkőből készült osszárium került elő. A ládikákban az elhunytak csontjai mellett textildarabokat is találtak. Ez önmagában véve is régészeti szenzációnak számít, mivel első ízben fordult elő, hogy egy halotti lepel maradványaira Jeruzsálemben bukkantak rá. A levegő viszonylag magas nedvességtartalma ugyanis itt nem kedvez a szerves anyagok túlélésének. (A Júdeai-hegység száraz barlangjaiban, például Qumrán környékén is már szép számban találtak textilmaradványokat.) A Héber Egyetemen végzett mitokondriális DNS-vizsgálatok célja elsősorban az volt, hogy kiderítsék az elhunytak rokonságát. A kutatók azonban két személy csontjaiban is megtalálták a Mycobacterium tuberculosis (TBC) és Mycobacterium leprae (lepra) kórokozóit. A személyt Kr. u. 1 és 50 között temették el, és a sír kidolgozása, valamint az osszárium díszítése alapján gazdag lehetett. A koponyán előkerült hajat is megvizsgálták, amely rövidre vágott, tiszta és tetűmentes volt — vagyis a TBC és a lepra az ókori Jeruzsálem tehetősebb polgárait sem kímélte. Egyébként ez a legkorábbi eset, hogy a leprát sikerült régészetileg azonosítani, de a sír mégsem ezért, hanem a halotti lepel maradványai miatt került a figyelem középpontjába. A leplet ugyanis kettős szövéssel (two-way weave) készítették, nem pedig zsávolyszövéssel (twill weave), amellyel a Turini leplet szőtték, s amelyről a szakértők véleménye az, hogy ezt a szövésmódot csak a középkorban találták fel. Az akeldamai osszáriumban talált szövetmaravány Shimon Gibson ásató régész szerint tehát a Turini lepel késői keletkezését támasztja alá.

Mint ahogyan azt korábban a Hetek című hetilapban írt cikkemben is megemlítettem (A leleplezett lepel), a Turini lepel és Jézus halotti leplének azonosítása több szempontból is kétséges. Az első mindjárt a lepel alakja: az evangéliumokban mind Lázár feltámasztásának történetében, mind Jézus sírba helyezése és feltámadása esetében afféle „fáslikról” (keiria) beszél a görög szöveg. Egyvégből szövött lepelről szó sincs! A másik probléma a szemekre helyezett két érem. Ezek ugyan valóban Tiberius-kori veretek — mégpedig meglehetősen ritkák —, a szemekre helyezett pénzérme azonban kifejezetten pogány temetési szokás: a görögök és a rómaiak hite szerint az Alvilág révésze, Kharón, csak pénzért hajlandó átszállítani az elhunytak lelkeit a Sztüxön. Bár két alkalommal (Jerikóban és Jeruzsálemben) zsidó osszáriumokban is találtak pénzérmét, ezek minden esetben szadduceus temetkezésekhez köthetők. (Közismert, hogy a szadduceusok alkották a zsidó társadalom leghellenizáltabb rétegét.) Aligha valószínű, hogy a Jézus testét sírba helyező istenfélő zsidó asszonyok — valamennyien a Mester tanítványai — ehhez a görög–római szokáshoz folyamodtak volna. A harmadik probléma, hogy a Turini leplen látható férfi vállig érő nagy hajat visel. A lepel „hívei” ezzel kapcsolatban általában azt szokták válaszolni, Jézus nazireus volt, vagyis nem szabadott nyiratkoznia. A Mózes negyedik könyvében olvasható „nazireusi törvény” valóban úgy rendelkezett, hogy a nazireusi fogadalmat tevő férfiaknak megtiltja a szőlő termésének fogyasztását. A bibliai Jézus azonban semmiképpen sem lehetett nazireus, hiszen kortársai éppen azzal vádolták, hogy „nagyétkű és részeges”. Jézus csak az utolsó pászkavacsorán — éppen borivás közben — jelentette be tanítványainak, hogy nem iszik többet a szőlőtő terméséből: „mind ama napig, amíg újra iszom azt veletek az én Atyámnak országában”. Mint tudjuk, a Názáretit másnap dél körül feszítették keresztre. Aligha valószínű, hogy a nazireusi fogadalom és az eltemettetés között eltelt nem egész 24 óra alatt ekkorára nőtt volna a haja…

Lepeltörténelem

1349   

Geoffrey de Charny francia kereszteslovag levelet ír VI. Kelemen pápának, amelyben közli, hogy Szűz Mária tiszteletére templomot akar építeni a franciaországi Lireyben, ahol a birtokában lévő leplet is el akarja helyezni. (Egyes feltevések szerint Konstantinápolyban jutott hozzá.)

1355   

Lireyben először teszik közszemlére a leplet, amelyet számos zarándok keres fel. Az alkalom emlékére érmet is vernek. Henrik püspök, aki nem hiszi, hogy a lepel valódi lenne, véget vet a zarándoklatnak és kegytárgyat elrejtik.

1389   

Pierre d’Arcis Troyes-i püspök VII. Kelemen ellenpápához fordul, hogy engedje meg a lepel bemutatását Lireyben. Szerinte az ereklye eredeti.

1390   

VII. Kelemen megtagadja a kérést, és kiátkozás terhe alatt megtiltja a püspöknek, hogy bárkinek beszéljen a lepelről.

1443–1460   

Lirey kanonokja és a környék földesúrnője, Margaret de Charny pereskednek a lepel miatt. Az asszony haláláig többször is kiállítja a leplet, mit sem törődve az egyházi átokkal.

1465   

I. Lajos savoyai herceg halála. Egy-két évtizeddel későbbi krónika szerint a herceg legnagyobb érdeme, hogy Savoya számára megszerezte a leplet. Utódja, IX. Amaedeus 1502-ben a Chambéry-i Sainte Chapelle-ben megalapítja a lepel kultuszát. A kápolna leégése után a klarissza apácák kijavítják a lepel sérüléseit.

1471–1483   

A lepel átkerül Chambéryból Vercellibe, onnan pedig Torinóba. További útja: Torinóból Ivreába, onnan Moncalieribe, onnan vissza Ivreába, onnan ismét Chambérybe, Susa, Avigliano, Rivoli után Pineroloba.

1483   

A Chambéry-i Sainte Chapelle sekrestyése leltárában megemlíti a leplet, amit „egy vörös selyem drapériába csomagoltak, és egy karmazsinnal bélelt, ezüst szegecsekkel kivert, arany kulccsal záródó dobozban őriznek”.

1502   

Ausztriai Margit savoyai hercegnő kérésére a lepel végleges otthonra lel a Chambéry-i vár királyi kápolnájában.

1509   

Lievin van Latham flamand ötvös ezüstből készít új ládikát a lepel számára.

1532   

Tűzvész pusztít a Sainte Chapelle-ben. Az ezüst ládika teljesen összeég, s bár az olvadt ezüst egy cseppje az összehajtogatott lepel sarkát kiégeti, maga a szövet lényegében nem károsodik. (A tűzvészt Rabelais is felemlegeti a Gargantuában, azt híresztelve, hogy a lepel megsemmisült.)

1535   

Savoyt francia csapatok szállják meg. III. Károly és családja elhagyja Chambéryt. A lepelt Piemontba viszik és még abban az évben kiállítják Torinóban. A következő néhány száz évben a szent lepel lesz Torino „védelmezője”.

1694   

A leplet a Guarini kápolnába viszik, ahol a következő háromszáz évben őrzik.

1868   

A tudományos vizsgálat kezdete: Monsignor Gastaldi, Aluzzo akkori püspöke, később torinói érsek megméri a lepel nagyságát (410 x 140 cm).

1898   

Secondo Pia, egy amatőr olasz fényképész készíti róla az első felvételt.

1939   

Az első nemzeti kongresszus a torinói lepelről. A háború alatt a leplet egy Nápolytól északra fekvő bencés kolostorban rejtik el.

1946   

A lepel visszatér a torinói királyi kápolnába.

1959   

A Centro Internazionale di Sindonologia megalakulása Torinóban.

1969   

Elkészülnek az első színes felvételek a lepelről.

1972   

Egy ismeretlen személy a tetőn keresztül behatol a Királyi Kápolnába, és megpróbálja elégetni a leplet, amiben semmi kár nem keletkezik a háború alatt neki készített azbeszt védőtakaró miatt.

1973   

A lepel első bemutatása a televízióban. Több tudós is lehetőséget kap a lepel közvetlen vizsgálatára. Még ugyanabban az évben mintákat vesznek a lepel különböző részeiről tudományos vizsgálat céljából.

1978   

A lepel torinói tartózkodásának 400 éves évfordulója alkalmával öt héten át 3,5 millió ember látja a relikviát, köztük Karol Woytila kardinális, aki hamarosan II. János Pál néven foglalja el a pápai trónt. Ugyanabban az évben öt napon át több ezer fotót és röntgenfelvételt készítenek a lepelről.

1988   

Az első vérminták kivétele a lepelről. Ugyanabban az évben egy arizonai laboratóriumban C14-es radiokarbon módszerrel i. sz. 1350-re teszik a lepel keletkezését. Ugyanezt erősíti meg egy oxfordi laboratórium hasonló vizsgálata is.

1989   

Újságírók kérdésére válaszolva II. János Pál megerősíti, hogy a lepel eredeti relikvia, holott korábban a torinói püspök már elismerte a radiokarbon vizsgálatok eredményeként, hogy a lepel „középkori hamisítvány.”

1997   

Tűz üt ki a Guarini kápolnában, amely a lepel biztonságát is fenyegeti.

2000

Az augusztus 26. és október 22. között a jubileumi év alkalmával közszemlére tett leplet 2,5 millióan látták.

Ha feltennénk a kérdést, vajon mi köze volt a názáreti Jézusnak a galileai halászok világához, a többség bizonyára gyorsan rávágná: semmi, hiszen Jézus eredetileg ács volt. A Bibliával foglalkozó legtöbb tudós is hasonló véleményen lenne — K. C. Hansont leszámítva, aki egy alapos és széles látókörű tanulmányban igyekszik bebizonyítani a fenti állítás ellenkezőjét. (A tanulmány angol eredetiben itt olvasható.) Szerinte a tudósvilág alulértékeli a galileai halászat hatását a „názáreti csodarabbi” tevékenységének vizsgálatánál, hiszen a hal volt a Mediterráneum egyik legfontosabb tápláléka, ennek egyik ékes bizonyítéka a jeruzsálemi „Hal-kapu”. Nem véletlen, hogy Jézus mindkét kenyérszaporító csodájánál hallal vendégelte meg hallgatóságát, és többször látjuk az evangéliumokban, hogy ő maga is halat fogyaszt. Rengeteg példázatában szerepelnek halászathoz köthető fogalmak (pl. tenger, háló, besózás), hiszen a szolgálatát leginkább a galileai kikötőfalvakban folytatta, vagyis olyan emberek körében, akik pontosan tudták, mit jelentenek a fenti fogalmak. Ennélfogva nem is meglepő, hogy tanítványai között is négy halászt találunk Jóna, valamint Zebedeus fiainak személyében (Péter és András, illetve Jakab és János). A két család — valószínűleg közös — vállalkozását (vö. Mt 4:18-21) azonban ne egy kapitalista rendszerbeli „középosztály” részeként képzeljük el, inkább helyezzük egy olyan gazdasági keretbe, melyet politikai és családi kapcsolatok erős szálai szőnek át.

Ez a keret egészen a Római Birodalom császárától eredeztethető, és a galileai halászok tevékenységéig le lehet vezetni. A római császárok gazdagsága egyrészt az olyan cliens- királyoknak volt köszönhető, mint pl. a Heródesek családja: ugyanis ezek az uralkodók nem csak óriási összegű adót fizettek be évente a római kincstárba, hanem végrendeletükben gyakran hagyták vagyonukat is a császárra. Róma másik fő bevételi forrása a különböző monopóliumok birtoklásából származott. Az első zsidó háború (Kr. u. 66–73/4) után például Rómáé lett a balzsam kizárólagos forgalmazási joga Iudaeában, de még sok hasonló példát tudnánk felmutatni só, bíbor és faanyag kereskedelmével kapcsolatban. Heródes Antipasz, Galilea és Perea tetrarchája Flavius Josephus beszámolója (A zsidók története XVII. 11.3) szerint 200 talentum bevételre tett szert évente. Azt azonban, hogy hány adókörzet működhetett Antipasz uralma alatt — kettő (Tarichaeae és Tiberiasz) vagy négy (plusz Szepphorisz és Gabara) —, a rendelkezésre álló források alapján még nem sikerült tisztázni. A Kr. u. 1. századi Galilea lakosságának nagyobb része földművesként gazdálkodott: legtöbbször a tágabb értelemben vett családok alkottak egy-egy ilyen vállalkozást. Hanson szerint a halászokat is ebbe a kategóriába sorolhatjuk, hiszen csak a munkaeszközük volt más. A társadalom eme nagyobb — megélhetésükért küzdő — része és a városi vezető családok között gyakran volt tapasztalható feszültség, mivel az arisztokrata famíliák birtokolták az egyes adók és vámok beszedésének jogát, így a földművesek minden haszna valamilyen formában a városi elit kezébe került. Az adóbehajtó bürokrácián belül két fő csoportot különböztethetünk meg: a fővámszedők, ill. a falvakban működő (a bérleti díjak és adók beszedését felügyelő) „könyvelők” csoportját. A vámszedők közismertek voltak durvaságukról és kegyetlen behajtási módszereikről, ezért is olyan nagy esemény Zákeus fővámszedő megtérése. Mindennek talán ahhoz is köze van, hogy Jézus miért részesítette előnyben a galileai halászfalvakat a az olyan nagyobb városokkal szemben, mint Tiberiasz és Szepphorisz. A beszedett adók fajtáját illetően igen differenciált képet kapunk: tudomásunk van só-, gabona-, gyümölcsadóról, valamint a források említenek fejadót, tizedet, sarcot és királyi adót is. Az utazóknak vámot kellett fizetniük az egyes hidak és utak használatakor, ill. amikor átléptek egyik adókörzetből a másikba. Létezett olyan adó is, amit bizonyos foglalkozások űzéséért kellett fizetni: Galileában például egyenesen vállalkozás épült a halászati engedélyek kiadására és ellenőrzésére. Rengeteg feljegyzés van továbbá a terményadókról is, amit leginkább az olajjal, fügével és borral kereskedő vállalkozóktól szedtek be.

Halásznak lenni ebben a rendszerben meglehetősen bizonytalan dolog volt, részben az időjárás viszontagságai, részben a már említett súlyos bérleti díjak miatt. A halászok munkája állandó ellenőrzés alatt állt, egyrészt azért, hogy csak az engedéllyel rendelkezők dolgozhassanak, másrészt, hogy a napi fogás csak az arra jogosult kereskedők kezébe kerüljön. Ezért aztán gyakori eset volt, hogy több halászcsalád összefogott, és egyfajta szövetkezetként működtek tovább. A Lukács evangéliuma 5. fejezetének görög eredetije alapján nagyon valószínű, hogy Jóna és Zebedeus családja is ilyen keretek között dolgozott.

A hellenisztikus korban a halfogásnak négy eszköze volt ismert: a horgászbot, a háló, a halcsapda, valamint a fogas szigony. Görög nyelvű szövegek alapján 10 féle hálótípus létezett a korban. Az evangéliumokban ebből kettőt fedezhetünk fel. A hajólegénység létszámát illetően pontos adatokkal szolgál az 1986-ban, az ókori Magdala környékéről előkerült hajóroncs (képünkön), amely minden bizonnyal a halászok munkaeszközéül szolgált. E fontos lelet alapján megállapítható, hogy egy ilyen csónak 1 tonna súly hordozására volt alkalmas: ez egy öt fős legénység és egy átlagos halfogás, vagy a legénység és kb. 10 fő (Mk 6:45) súlyának felel meg.

Azonban meg kell jegyeznünk, hogy a galileai halászat körülményeit vizsgálva nem állhatunk meg annál a mozzanatnál, hogy a hal ki lett fogva a Genezáreti-tóból, hiszen a „haltörténet” nem ér itt véget. A következő fejezet a hal feldolgozása, ugyanis nyersen nem szállítható messzire. Miután az államilag alkalmazott nagykereskedő felügyeletével szétválogatták a napi fogást, a külön erre a célra alkalmazott emberek megkezdték a hal konzerválását. Ez azt jelentette, hogy füstölt vagy szárított állapotban besózták, hogy csak egyet említsünk a számos módszer közül. A halfeldolgozás fontos gazdasági tevékenységnek számított a környéken, erre utal a már korábban említett Magdala görög neve is: Tarichaeae, ami annyit tesz: „Halsózófalva”. A művelethez nagy mennyiségű nyersanyagra volt szükség (mint pl. olaj, só, bor, fűszerek és tároló edények), ami a kereskedők újabb rétegét mozgatta meg. És persze ne felejtsük el a szállítókat, valamint a piaci értékesítőket sem, akiknek köszönhetően az áru sikeresen eljutott a háztartásokba. 

Mindent összevetve tehát: a galileai halászat jelentősége cseppet sem elhanyagolható a názáreti Jézus tevékenységének vizsgálatánál, hiszen ez nem csak a galileai lakosság mindennapi életére volt hatással, hanem Jézus tanításaira, és így az Evangéliumra is. Más szempontból pedig: kiszolgáltatottságuk és kiterjedt kapcsolatrendszerük miatt sem lehetett véletlen, hogy a csodarabbi a halászok körében forgolódott a legtöbbet.

Közismert, hogy a Hannuka az egyetlen olyan zsidóvallási ünnep, amelynek eredete az intertestamentális (vagyis az Ó- és Újszövetség közötti) korszakra vezethető vissza. A „Fények ünnepén” a zsidók megemlékeznek arról, hogy IV. Antiokhosz Epiphanész (Kr. e. 175–164) brutális vallási elnyomása alól a Makkabeusok vezette szabadságharc (Kr. e. 167–164) szabadította fel őket. Júda Makkabi (a név jelentése: pöröly, kalapács) vezetésével visszafoglalták a Szeleukidáktól Jeruzsálemet, a megszentségtelenített Templomot újra felszentelték (erre utal a Hannuka elnevezés is), amelynek során csoda történt: az egy napra elegendő szent olaj nyolc napon keresztül égett a mécstartóban (menóra). Ennek emlékére a zsidók világszerte mindmáig nyolc karú gyertyatartóban gyújták meg a mécseseket, nyolc napon keresztül egyet-egyet. A szabadságharcos Makkabeusok leszármazottait nevezzük Hasmoneusoknak, akik előbb főpapként, majd a királyi címet is felvéve uralkodtak Júdeában Kr. e. 140 és 37 között, a Heródes-dinasztia felemelkedéséig.

Az Izraeli Régészeti Hatóság (IAA) bejelentette, hogy a Hasmoneus Királyság déli kiterjedéséről kétségbevonhatatlan bizonyíték került elő a Negev-sivatagban. „Egy forradalmi felfedezés nyomán újra kell rajzolnunk a régió térképeit ebben az időszakban” — nyilatkozta Tali Erickson-Gini, a Horvat Ma’agura-i ásatás vezetője, majd így folytatta: „Annak ellenére, hogy a történész Josephus szerint a Hasmoneusok uralma Gázától délre is kiterjedt, eddig nem került elő világos régészeti bizonyíték erről. A történészek emiatt arra hajlottak, hogy elutasítsák annak lehetőségét, hogy a Hasmoneusok valóban ellenőrzésük alatt tartották a Negevet.” A most folyó ásatás középpontjában Horvat Ma’agura romtelepülés áll, amely mellett valaha a Gázát és Petrát összekötő híres Tömjénút haladt el (alsó képünkön). A régészek szerint Alexandrosz Iannaiosz (Jannáj) király — a Makkabeusok leszármazottja — itt épített egy erődöt a Tömjénúton haladó karavánok fosztogatói ellen, miután Kr. e. 99-ben Gázát elfoglalta. Az erődöt legalább Kr. e. 66-ig a Hasmoneusok tartották kézben, majd évszázadokon át a rómaiak használták katonai ellenőrző pontként. Az IAA kutatói Nesszanában (az említett Horvat Ma’agurától 40 km-re nyugatra) megtalálták Iannaiosz (Jannáj) király pénzérméjét (képünkön), amely szintén bizonyítja, hogy a Negev a Hasmoneus-dinasztia uralma alatt állt. Tali Erickson-Gini azt is hozzáfűzte ehhez, hogy a régészeti leletek (elsősorban az import kerámiában tárolt import bor) alapján arra lehet következtetni, hogy a Hasmoneusok nagy számban alkalmaztak nem-zsidó zsoldos katonákat is hadseregükben. Ez különösen Iannaioszról hihető, hiszen az ő helyzete a belső (elsősorban vallási természetű) meghasonlások miatt rendkívül ingatag volt.

Heródes közismerten jó viszonyt ápolt Augustusszal, legalábbis uralkodásának nagyobbik részében. Ezt a jó kapcsolatot azzal is kifejezésre juttatta, hogy nyilvános feliratain a „császárhű” vagy „rómaszerető” mellékneveket használta. Az újonnan épített kikötővárost: Caesareát is a császárról nevezte el; Sikemet pedig Szebaszténak keresztelte át, amely az Augustus név görög megfelelője. Caesareában egy hatalmas, Rómának és Augustusnak szentelt pogány templomot is emelt. Ezen kívül Heródes — Flavius Josepus közlése szerint — valahol Paneion (Caesarea Philippi, Baniasz) közelében is emelt egy császárszentélyt (A zsidók története XV. 10.3). 1999-ben izraeli régészek Omritban fedezték fel egy templom maradványait, amely sokak szerint azonos Heródes császárszentélyével. Mostanra a templom építési fázisait is sikerült meghatározni. Eszerint a „Korai Szentély” (Early Shrine) valamikor Kr. e. 50 körül épült, és valószínűleg Kr. e. 20 körül került használaton kívülre. Az „Egyes Templomot” (Temple One) a régészek szerint Heródes építtette valamikor Kr. e. 20 körül, és a korábbinál sokkal pazarabb kivitelezés jellemezte. (Az „Egyes Templom” képen látható számítógépes rekonstrukciója a Macalester College honlapján látható.) A „Kettes Templom” (Temple Two) ennek az épületnek kibővítése volt Kr. u. 80 körül, amikor egy lépcsősort és egy oszlopcsarnokot toldottak a templomhoz. Az oszlopok 10 méter magasak voltak, és a monumentális lépcsősort oldalról szoborfülkék zárták le. Ez a templom valószínűleg a Kr. u. 363-as földrengésben pusztult el. A jövőben a régészek szeretnék a hely eredeti ókori nevét is kikutatni. Egy Diocletianus korából származó mérföldkő előkerült a közelben, de sajnos igen töredékes állapotban, és a helynév nem volt olvasható rajta. Omritot jelenleg csak autóval és gyalog lehet megközelíteni. A kormány tervezi egy parkoló építését a helyszín közelében. Addig is a legérdekesebb építészeti töredékeket az Izrael Múzeumba szállították át, ahol 2010 nyarán fogják azokat kiállítani. (Az alábbi fotó a BiblePlaces.com oldaláról való.)

A hükszósz főváros, Avarisz (Tell ed-Dab’a) feltárását Manfred Bietak vezetésével az Osztrák Régé­szeti Intézet végzi 1966 óta. A Nílus-delta keleti vidékén (a Bibliából ismert Gósen földjén) a Kr. e. 2. évezredben gazdag vadvi­lág élt, jelentős földművelésről tehát még a Második átmeneti korban, de az Újbirodalomban sem beszél­hetünk. A XII. dinasztiától a Harmadik átmeneti korig igen gazdag leletanyag került elő. A legko­rábbi településnyomra Ezbet Rushdi falunál bukkantak a régészek: ez I. Amenemhat (1963–1934) idején alapított közepes méretű királyi birtok lehetett, egy templommal. A település a XIII. dinasz­tia idejére megnőtt: területe a korábbi 20–40.000 m²-ről 75 ha-ra gyarapodott. Ekkoriban Rowatynak (a két út kapuja) neveték egyiptomi nyelven. Régészeti és antro­pológiai vizsgálatok egyaránt bizonyítják, hogy a település lakói már ekkor is asszimilálódott kanaániták vol­tak. Kees szerint akkor nőtt meg a város jelentősége, amikor az egyiptomiak a Sínai-félszigeten bá­nyászni kezdtek, ill. kiterjedt kereskedelmet folytattak Levantéval. A XIII. dinasztia idején a palo­tát elhagyják, de a település továbbra is lakott, főként kanaáni eredetű lakossággal.

A hükszósz hatalomátvétel idején megháromszorozódott a település mérete (kb. 250 ha). Ekkor kapta az Avarisz, egyiptomi nyelven Hwt-w‘rt (királyi alapítású körzet) elnevezést. A város alapte­rületét tekintve háromszor akkora lett, mint az eddig ismert legnagyobb kanaáni város, Hacór. Ez a hatalmas kiterjedés már önmagában is elegendő bizonyíték arra, hogy Tell ed-Dab’a-t a hükszósz fővárossal azonosítsuk. A hükszószok alatt a kanaáni eredetű kerámia terjed el, és megjelennek az új fémöntési eljárások, a gyapjúért tenyésztett juhok, valamint a lótenyésztés. Az osztrák régészek 2009 elején egy lótemetkezést is találtak, amelyről az a véleményük, hogy a ló a király kedvenc hátasa lehetett. Az egyiptomiak természetesen nem tűrték a sémita hükszószok uralmát. A thébai uralkodók által veze­tett hükszósz-ellenes háború I. Jahmesz idején egyiptomi győzelemmel végződött, s a XVIII. dinasztiával megkezdődött az Újbirodalom kora Flavius Josephus beszámolója szerint Avarisznak hosszú ostroma volt, ami alatt a hükszószoknak sikerült menedékre lel­niük Dél-Palesztina megerősített városaiban. A város a XVIII. dinasztia alatt újra betelepült, ekkor ismét átkeresztelték: ezúttal Peru-Nefernek (jó utazást). II. Amenhotep idejéből minószi freskókat tartalmazó templomépületet is feltártak. Ahmose és Thotmesz uralkodása között (kb. 1500 k.) óriási mennyiségű habkő (pumex) került elő, amit a szantorini (Théra) vulkánkitöréssel hoznak összefüggésbe. (Ez a thérai vulkánkitörés hagyományos datálását látszik megerősíteni.) Ahmose alatt nagyobb égei betelepüléssel lehetett számolni, mert az anyja is innen származott (II. Ahhotep királynő címe: hnwt idbw H3w-nbwt = ’Hau-nebut [égei-szigetek; Eduard Meyer szerint Kréta] partjainak úrnője’). Bietak szerint lehetséges, hogy Ahmose a hükszószok kiűzése után szövetséget kötött a krétai thalasszokráciával.

Irene Forstner-Müller, az Osztrák Régészeti Intézet (ÖAI) kairói kirendeltségének igazgatója november elején adta hírül, hogy Avarisz feltárásakor egy ékírásos babilóni levél töredékére bukkantak, amely bizonyíthatja, hogy kapcsolat állt fenn a nyugati-sémi nyelvet beszélő, feltehetően zömmel az amurrú etnikumhoz tartozó hükszószok és Mezopotámia között. A levél a Hammurapi nevével fémjelzett Óbabilóni birodalom utolsó évtizedeiben íródott (Kr. e. 1600–1550 k.). Manfred Bietak nyilatkozata szerint: „Es handelt sich dabei um das bisher älteste Keilschriftdokument in Ägypten und belegt die unerwartet weit reichenden diplomatischen Beziehungen der Dynastie der Hyksos“. A levél az ókori keleti kronológia összehangolása (szinkronizmusa) szempontjából is nagyon fontos leletnek számít.

Október 29-én ünneplik „az első emberi jogi charta” kibocsátásának évfordulóját, paradox módon egy olyan országban, amely számos jelét adja annak, hogy semmibe veszi az emberi jogokat. „Kürosz”, az ókori perzsa birodalom legnagyobb uralkodója Kr. e. 539-ben ezen a napon bocsátotta ki rendeletét, amelyben visszaadta szabadságát a babilóniaiak által elhurcolt népeknek, köztük a zsidóknak.

„Felemeltem szemeimet, és láttam, és ímé egy kos állt a folyam előtt, és két szarva volt: és az a két szarv magas volt, de egyik a másiknál magasabb, és a magasabb később növekedett. Láttam azt a kost szarvaival öklelőzni napnyugat, észak és dél felé, és semmilyen állat sem állhatott meg előtte, és senki sem szabadulhatott meg kezéből, és tetszése szerint cselekedett, és naggyá lett” (Dán 8:3–4). A Dániel könyvében olvasható látomás a Perzsa Birodalom prófétikus leírása, amely minden tudós történészi munkánál tökéletesebben kifejezi annak lényegét. Az öklelőző kos azért visel két szarvat, mert a birodalom megteremtői valójában a médek voltak, akiktől a perzsák részben dinasztikus szövetséggel (a perzsa I. Kambüszész urának, Asztüagész méd királynak a lányát vette el, ebből a házasságból született Nagy Kürosz); részben fegyveres erővel vették át az uralmat. Miután Kürosz két csatában legyőzte apósát, Asztüagészt, nemcsak rokonával, hanem annak népével is nagylelkűen bánt: a két nemzetséget saját koronája alatt egyesítette, de a vezető szerepet kétségkívül a perzsáknak adta. A hatalom átvétele olyan diszkréten zajlott, hogy a nyugati népek a Perzsa Királyságot továbbra is a „méd” jelzővel illették. A két királyságot egyesítő Kürosz ezzel hatalmas birodalom uralkodója lett, amelynek jelentős természeti gazdagsága és földrajzi helyzete folytán kapcsolatteremtőként kellett fellépnie Kelet és Nyugat között. 

A perzsa hódítás először nyugat felé irányult. Nagy Kürosz csaknem a teljes Kis-Ázsiát (a mai Törökország nyugati részét) bekebelezte. Miután a Lüd Királyságot, élén Kroiszosszal (akinek gazdagsága közmondásos: nevéből származik a „krőzus” szavunk) meghódította, a tengerparti görög városok ellen fordult. Milétosz volt az egyetlen, amelyik önként megadta magát, a többit részben ostrommal, részben árulás révén foglalta el. Kis-Ázsia meghódítása után Kürosz csapataival keletre vonult. A mai Iránt, Afganisztánt, valamint a Kaukázus és a Hindukus vonulataitól északra fekvő országokat is bekebelezte. Ezután 539-ben elfoglalta Babilónt és felvette a „Babilón királya, az ország királya” címet. Helyreállíttatta a templomokat, és visszaengedte a Nabukodonozor által hazájukból áttelepített népeket, közöttük a zsidókat is. Rendeletének szövegét a British Museumban őrzött agyaghenger őrizte meg számunkra:

„…[Jeruzsálem városától] kezdve Assur és Susan városig, Agadéig, Esnunak földjéig, Zamban városáig, Meturnu városáig, Dérig, Quti ország földjéig, a Tigris folyón túl fekvő szent városokig, amelyek (isten) lakásait régen alapították, az isteneket, akik bennük laktak, helyükre visszavitettem, örök lakást adtam nekik. Az összes embert összegyűjtöttem, lakóhelyükre visszatelepítettem…” (Harmatta János fordítása)

 

Ezért is nevezte Ézsaiás próféta „pásztor”-nak (44:28) és „az Úr felkentjé”-nek (45:1) azt az uralkodót, akit saját népe „atyának”, a hellének pedig „mesternek” és „törvényhozónak” szólítottak. Kürosz egész életében kegyes uralkodónak bizonyult. Az egyik, Babilónban előkerült ékírásos táblán maga mondja: „Marduk végiglátogatta az összes országot, és meglátta azt, akit azért keresett, hogy igazságos király legyen belőle, a szíve szerinti király, akit kezével fog vezetni.” 

Kürosz állítólag apósa felett aratott győzelme helyén alapította meg fővárosát, Paszargadait, ami a perzsa Páthragáda név görögös formája. Az 546-ban elkezdett munkálatok Kürosz tizenhat évvel később bekövetkezett halála miatt félbeszakadtak, mégis ez maradt a perzsa főváros egészen addig, amíg Dareiosz megalapította Perszepoliszt. Az 1,6 négyzetkilométer kiterjedésű romvárosban a régészek egy templom és két palota romjait is megtalálták, valamint itt található Kürosz állítólagos sírja is, amelyet már Nagy Sándor ideérkezése (Kr. e. 331) előtt kiraboltak. A régészeti lelőhelyet egy 2007-ben megkezdett víztározógát építése fenyegeti, a Paszargadai régészeti örökség fennmaradásáért küzdő irániak ezért is népszerűsítik világszerte a „Kürosz-napot”.