Legutoljára tavaly nyáron találkoztunk. Azért mentem Jeruzsálembe, hogy a Givat Ram-i Nemzeti Könyvtárban egy épp készülő könyvem kéziratát lezárjam. Tudtam, hogy ő is ott lesz az olvasóteremben, ezért nem is írtam meg előre, hogy jövök. Így is lett, régi ismerősként üdvözöltük egymást, mintha csak tegnap találkoztunk volna. Én először — nem captatio benevolentiae gyanánt, arra nem is lett volna szükség — őszinte lelkesedéssel toltam az orra elé előző nap vásárolt könyvét, amely A Holt-tengeri tekercsek és a Hasmóneus állam címen jelent meg. „Vettem egy klassz könyvet, ismered?” — kérdeztem. A válasz egy kényszeredett mosoly volt, majd maga elé húzta és dedikálta a kötetet. Igen mély szomorúság bújkált a tekintetében, de ekkor még nem értettem, miért. A rákkal küzdött. Felesége, a mindig kedves Esther (akinek nagyszülei Erdélyből vándoroltak ki, de ő már csak annyit tudott: „Jó napot kívánok!”) kijött hozzánk és röviden elbeszélgettünk a könyvtár előtti fotelsoron. A téma, mint mindig: szakmai kérdések. Hanan és Esther megjegyzései mindig félelmetesen pontosak, precízek, megbízhatóak voltak. Ezért is fordultam hozzájuk tanácsért. Megmutattam nekik egy előtte néhány héttel Olaszországban talált héber graffitit, mire ő karonfogott, bevitt az olvasóterembe, odament az egyik polchoz, és leemelt egy kötetet, amiben odalapozott egy felirathoz, és felhívta a figyelmemet egy hasonlóságra. Nemcsak képes volt, hanem kész is volt segíteni. Bárkinek. Szinte hihetetlen, hogy Hanan, ez a dinamikus, erőteljes karakter, akivel 2005-ben a Hetek című hetilapban A tekercsek titkai címen jelent meg riportom, végleg elment közülünk. (Az alábbi fénykép is ezen a túrán készült.) Vigasztalásul csak az szolgálhat, hogy hívő ember volt, családjával együtt. „Legyen lelke az élők csomójába kötve!”
