Kanaánban és Szíriában valamikor a Kr. e. 2. évezred közepén létrejött hangjelölő (alfabetikus) írásrendszer valóságos információs forradalmat indított el az emberiség történetében. Ez az írásrendszer — valamennyi később született betűírás alapja —, amely a jelek számát 30-nál is kevesebbre redukálta, lehetővé tette az írásbeliség tömeges elterjedését, ezáltal a civilizáció rohamos fejlődését. Két fő típusa alakult ki Kanaánban: az ékjelekkel és a vonalas (lineáris) betűkkel írt írás. Ezeknek a következő altípusait találták meg a térségben (F. M. Cross felosztása szerint):

          I. Proto-kanaáni (lineáris betűírással írt) szövegek

                               a) ópalesztinai, 17–12. sz.

                               b) proto-sínai, 15. sz.

          II. Kanaáni ékírásos szövegek

                               a) ugariti, 14–13. sz.

                               b) palesztinai, 13–12. sz.

Az alfabetikus írások kutatásának fordulópontját Flinders Petrie 1905-ben Serabit el-Khademben, a Sínai-félszigeten folytatott ásatásai jelentették. Ezek során egy itt feltárt Hathor-templomban, továbbá a közeli türkizbányákban fedeztek fel egy addig ismeretlen írást, amelynek megfejtésében 1916-ban az egyiptológus Gardiner érte el az első eredményeket. Az ő munkáját Albright folytatta tovább, aki 1948-ban a 27 jel közül 22-t sikerrel azonosított, s azt feltételezte, hogy a feliratokat a bányákban dolgozó kanaánita, vagy nyugati-sémi származású munkások készítették. Ekkor még azt hitték, hogy a proto-sínainak nevezett ábécét helyben találták fel, sőt azt többen a zsidók egyiptomi kivonulásával is kapcsolatba hozták. Az 1960-as évek óta Izraelben több azonos betűtípussal írt szöveg is előkerült (Sikem, Gezer, Lakis), amelyek közül a legkorábbiakat a 17. századra — vagyis a proto-sínai feliratoknál két évszázaddal korábbra — datálják. A proto-kanaáni írásrendszer egy ún. akrofonikus írás, amit azt jelenti, hogy maga az írásjel egy leegyszerűsített hieroglifa, a betű neve pedig az ábrázolt kép kanaáni nevének első betűje. Másszóval: minden betű neve egyben annak a dolognak a neve, amit a betű képe ábrázol.

A Kananánban és Egyiptomban is használt proto-kanaáni betűírásból a zsidók — mai ismereteink szerint — Kanaán meghódítása után, valamikor a 12–11. században kezdték kialakítani egyéni írásmódjukat, a héber betűírást. Ennek ma ismert legkorábbi emléke az ún. Gezer-kalendárium, amely írásmódjában a 10. századi föníciai feliratokkal mutat közeli rokonságot. Furcsa, de a sajátos megkülönböztető jegyekkel rendelkező héber írás először egy 9. századi moábita feliraton, az ún. Mesa-sztélén tűnik fel, valamint egy töredékes kövön, amely Mesa apját, Kemosiját említi. Bár ezek nyelve moábita — egy héberrel rokon de vele nem azonos kanaáni nyelvjárás —, az írás félreérthetetlenül héber. A zsidók által használt írás további 9. századi emlékei kerültek elő újabban az izraeli Kuntillet Adzsrudban folytatott ásatásokon: részben kőedényekre vésve, részben tintával tárolóedények falára írva. A különböző íráshordozók (pergamen/papirusz, kő és agyag) jelenléte bizonyítja, hogy a héber írásban (csakúgy mint föníciai és arámi rokonainál) párhuzamosan fejlődött ki a lapidáris és kurzív változat. Később a feliratokhoz használt lapidáris stílus lehanyatlott, mivel Izraelben nem volt szokás királyi feliratokat, vagy Istennek szóló dedikációs feliratokat állítani. Ez is magyarázata lehet annak, hogy nem ismerünk a 9. század — vagyis a szellemi szempontból hanyatló periódusnak számító megosztott királyság — előttről kőbe vésett feliratokat; a 8. századtól viszont jelentősen megnő az írott dokumentumok száma, ami viszont már az írásbeliség általános növekedésével is összefügghet.

A jeruzsálemi Héber Egyetem régészei most a Kr. e. 10. században virágzó Elah-erődben (mai arab nevén Khirbet Qeiyafa) találtak egy érdekes osztrakont, amely lehet, hogy átírja a héber írás keletkezéséről eddig vallott elméleteket. A kapu padlózatán felfedezett 15 x 15 cm-es osztrakonon egy fekete vonalakkal egymástól elválasztott öt soros proto-kananáni írást találtak, amelyet a Gezeri kalendáriumnál is korábbinak vélnek. Bár az írást teljes egészében még nem olvasták el, annyi bizonyos, hogy a héber „király”, „rabszolga” és „bíró” szavak szerepelnek benne. A szakértők szerint a cseréplevél egy jól képzett, professzionális írnok munkájára vall. A 2,3 hektáros területen fekvő Elah-erőd Júdea és Filisztea határán, Bét Semestől kb. 5 km-re délre feküdt. A várat egy átlagosan 4 méter széles, 700 méter hosszú fallal vették körül. 10,5 méter hosszú kapuja négykamrás kialakítású, szemben a Salamon korára datált hatkamrás kapuzatokkal. Az ásatásvezető régész, Yosef Garfinkel (Hebrew University) szerint ez az egyetlen hely Izraelben, ahol a történelmi Dávid király nyomai kutathatók: „Khirbet Qeiyafa kronológiája és földrajzi elhelyezkedése egyedülálló találkozópont a mitológia, történelem, történetírás és régészet között.” Az erőd területének 96%-a egyelőre még feltárásra vár, és a máris ígéretes leletek (pl. több mint 100 pecsételt amforafül) miatt a tudósok élénk figyelemmel követik az ásatásokat.

További információk a http://www.elahfortress.com honlapon.

„Élet, szerelem, örökség” (Life, Love, Legacy) címen invitálja a British Museum a látogatókat a „Róma legrejtélyesebb uralkodójáról”, Hadrianusról szóló időszaki kiállítására. Más kérdés, hogy milyen élet, milyen szerelem, és milyen milyen örökség az, amellyel a British Petroleum olajcég által szponzorált monstre kiállításra betérők megismerkedhetnek?

Fennmaradt ókori életrajza „mindenki által gyűlöltnek” nevezi azt a császárt, aki Traianus után, Kr. u. 117-től 138-ig ült Róma trónján. A tankönyvek — már ha egyáltalában megemlítik —, általában azt emelik ki vele kapcsolatban, hogy visszaadta a Traianus által meghódított keleti provinciákat; hogy igyekezett a hadsereget megfegyelmezni; hogy ő kezdte fallal körülvenni a birodalmát (amire jó példa a róla elnevezett fal Britanniában); no és persze azt, hogy ő volt az első szakállas császár, mivel annyira szerette a görög filozófiát és a tudományokat, hogy külsőleg is mindenképppen a tudós professzorokhoz akart hasonulni, akiket — íme, egy újabb ellentmondás! — mélyen megvetett és lenézett. Hadrianust „utazó császárnak” is nevezik, mivel uralkodásának huszonegy éve alatt többször is keresztül-kasul beutazta az egész Római Birodalmat. Ezzel a tettével — hangsúlyozzák a szaktörténészek — először tette igazi „nemzetközösséggé” az imperium Romanumot, amely addig a központi Itáliából és a neki alávetett, periférikus tatományokból állt.

Teljes nevén Publius Aelius Hadrianus 76-ban született Rómában, bár családja egy hispaniai római kolónián élt. Miután apját kilenc éves korában elveszítette, két gyámot neveztek ki melléje, akik közül az egyik a jövendő császár, Traianus volt. Jól tudta, hogyan egyengetheti saját karrierjét: feleségül vette a császár unokahúgát; megvesztegette Traianus felszabadított rabszolgáit, és „körüludvarolta az örömfiúkat, és gyakran meglátogatta őket” — olvasható ókori életrajzában. A gyermektelenül elhunyt Traianus állítólag átlátott a szitán, és nem is akarta örökbefogadni Hadrianust, mégkevésbé utódjának jelölni. A pletykák szerint Hadrianus anyja a már halott császár helyébe egy dublőrt fektetett, aki elcsukló hangon mondta ki helyette a döntő szavakat. Az is furcsa volt, hogy a legiók előbb kiáltották ki császárrá, mint hogy a senatus tudomást szerzett volna róla... Hadrianus tehát trónra került, és „semmit sem mulasztott el, hogy megkedveltesse magát”. Az ellentétek embere volt: „egyszerre  volt komor és derűs, nyájas és méltóságteljes, könnyelmű és megfontolt, fukar és bőkezű, az alakoskodásnak és a titkolózásnak valóságos mestere, embertelen és jóságos, és minden tekintetben veszélyes” — írja róla a „Felséges történet” (Historia Augusta).

A gyerekkorától fogva „görögöcskének” csúfolt Hadrianus nemcsak a görög filozófiát, építészetet és zenét kedvelte, hanem nyíltan vállalta pedofil hajlamait, amit nem véletlenül hívtak „görög szerelemnek”. A gyermekekkel való együttélés mind a férfiak, mind a nők körében elfogadott, sőt divatos dolognak számított nemcsak a görög, hanem a római arisztokrácia köreiben is, olyannyira, hogy Traianus idejében már attól tartottak, hogy ki fog halni a római nemesség. (Az sem véletlen, hogy Traianus, aki — mint fentebb láttuk — gyermektelenül halt meg, fiúprostituáltakkal vette körbe magát.) A Hadrianus alakját övező számtalan ellentmondás közül is a legnagyobb, hogy az az uralkodó, aki vadászatain nem is egy oroszlánt ejtett el saját kezűleg; akinek mindene volt a hadsereg, amelyben kemény fegyelmet tartott; aki rendeletben szabályozta, hogy a nyilvános fürdőkben a férfiak és nők külön fürödjenek — nos, ez az ember utazásai során valóságos háremmel vette magát körül. „Az élvezetek hajhászásában nem ismert határt” — írta róla a már idézett ókori életrajzírója. Hadrianus legismertebb afférja egy szabad születésű (vagyis nem rabszolga!) bithüniai ifjúval, az alig tizenhárom éves Antinoosszal 123-ban kezdődött, és egészen 130-ig, az ifjú haláláig tartott. Ez alatt az idő alatt — nyíltan vagy burkoltan — homoszexuális kapcsolatot folytattak, amiről legalábbis az udvarban mindenki tudott, köztük felesége, Vibia Sabina is. A legkülönösebb azonban, hogy Nílus útja alkalmával, 130. október 24-én Antinoosz váratlanul vízbe fulladt. A legtöbben arra hajlanak, hogy egyiptomi módra — a csillagjósok és mágusok tanácsának engedve — egyszerűen feláldozta magát annak érdekében, hogy a császár életét meghosszabbítsa. Hadrianus nemcsak az asztrológiának, és a jövendőmondásnak, hanem mindenfajta babonás misztériumvallásnak is hívéül szegődött. A császár azonnal elrendelte, hogy fiúszeretője tiszteletére várost alapítsanak (Antinupolisz néven), avassák istenné, és szobrait mindenütt állítsák fel a Birodalomban. Még kultuszt is alapított a tiszteletére, amelyben jövendőmondó papok adtak jóslatokat az „Antinoosz istentől” kérdezőknek. A válaszokat állítólag maga Hadrianus fogalmazta. A császár perverzitásának emlékművei valóban százával kerültek és kerülnek elő a Birodalom legeldugottabb sarkaiból is, ami arra utal, hogy sokaknak nem volt ellenére az új istenség kultusza…

Ezek után aligha csodálkozhatunk azon, hogy Hadrianus súlyos örökségéhez tartozik a zsidó nemzeti állam felszámolása, Jeruzsálem pogány várossá tétele, a zsidó nép szétszórása, valamint a kísérlet a zsidó vallás teljes felszámolására. A zsidó nép már Traianus uralkodásának utolsó éveiben is forrongott: 115-től 117-ig a keleti diaszpórára kiterjedő felkelés tört ki, amit véres kézzel fojtottak el a rómaiak. 132-ben (vagyis hatvankét évvel a Templom lerombolás után) újra felkelés tört ki, ezúttal Júdeában. A lázadás élére egy tehetséges hadvezér, Bar Kosziba állt, akit a Rabbi Akiba vezette rabbinikus kör sietve „messiásnak” kiáltott ki (Bar Kochba, vagyis a „Csillag fia” néven), habár ezt nem mindenki fogadta el. A felkelés kiváltó oka ma sem pontosan ismert, de feltehető, hogy Hadrianus 130/31-es jeruzsálemi látogatása idézhette elő, amelynek során a hatvan éve már megszállva tartott Szent Várost római kolóniává nyilvánította, és elnevezte Aelia Capitolinának. (Ez másutt is szokása volt: útjait számtalan Hadrianopolisz, vagy hasonló nevű város jelzi.) A felkelést három és fél év alatt sikerült leverni, de a római veszteségek akkorák voltak, hogy Hadrianus a szokásos üdvözlő formulát („én és a hadsereg jól vagyunk”) elhagyta a senatusnak írt győzelmi jelentéséből. De nem volt kisebb a megtorlás sem. Iudaea nevét végképp eltörölték, s helyette a Syria Palaestina országnevet kellett használni. A Júdeában élő zsidókat vagy megölték, vagy rabszolgának adták el a Birodalom minden részébe. Hadrianus betiltotta a Tórát, ha valakinél ilyet találtak, elevenen megégették — példa erre Rabbi Akiba esete; ezen kívül a körülmetélkedést és a rabbiszentelést is halálbüntetés terhe alatt betiltották. (A kiállítás dicséretére legyen mondva, hogy a Bar Kochba lázadóitól származó néhány emléket is bemutatnak.)

Thorsten Opper, a kiállítás kurátora azt nyilatkozta a sajtónak: „Ez egy egyedülálló lehetőség lesz arra, hogy a Hadrianusra vonatkozó legfontosabb tárgyakat egy kiállításon láthassuk. Hadrianus rendkívül sikeres császár volt, aki mérhetetlen és tartós örökséget hagyott hátra, bár ezt gyakran nem ismerik fel, vagy nem értékelik.” Mielőtt azonban rohannánk a kiállítást megnézni e „mérhetetlen és tartós örökségről”, gondolkodjunk el a fentieken.

Hittek-e a zsidók a meghaló és feltámadó Messiásban a Názáreti Jézus eljövetele előtt? Sokak szerint a kereszténység keletkezését is új fénybe állítja az a Jordániában jó egy évtizede előkerült héber felirat, amely egyebek mellett a Messiás kilétével is foglalkozik. Az egyelőre svájci magántulajdonban lévő kőről a legnevesebb izraeli szakemberek állítják: nem hamisítvány, s valamikor Nagy Heródes korában keletkezett.

A Holt-tenger menti meredek mészkősziklák között mintegy háromszáz éven keresztül éltek az esszénusok, akik csömört kapva saját vallási és politikai vezetőik korruptságától inkább a társadalmon kívüliséget választották, s hogy ezzel is beteljesítsék a próféta szavait: „készítsetek utat a pusztában”. Hogy kinek? Természetesen a megígért Messiásnak (Felkent), Izrael Szentjének és Szabadítójának, akit számos néven emlegettek: Ember Fia, Dávid Fia, József Fia, Vesszőszál, Vigasztalás Fia stb. Az esszénusok nemcsak az Ószövetség valamennyi könyvét, hanem vallási tanaikat, ezek között a Messiásra vonatkozó elképzeléseiket is lejegyezték. Ehhez legtöbbször állati bőrből készült pergament, ritkábban papiruszt, esetlegesen rézlemezeket, vagy éppen cserépdarabokat használtak. Kőbe vésett vagy kőre festett felirat mindeddig nem került elő a Qumrán környéki barlangokból.

Most végre megtört a jég. Jordániában, a Holt-tenger környékén került elő az a csaknem egy méter magas kőtábla, amelyen 87 sornyi óhéber szöveg olvasható. A szöveget nem vésték, hanem tintával írták a kő felületére két keskeny oszlopban, valahogy úgy, ahogyan a mózesi kőtáblákat szokták. A szöveg több sora csak töredékesen olvasható, így a helyes kiegészítések természetesen vitákra adnak okot a szakemberek körében.

A kő ráadásul nem is most bukkant fel. Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt találták Jordániában, ahonnan egy svájci-izraeli állampolgárságú műgyűjtő, David Jeselsohn zürichi otthonába vándorolt. Néhány évvel ezelőtt a neves izraeli kutató, Ada Yardeni – az ókori héber írások világszerte elismert szaktekintélye – vizsgálta meg a követ, és Binyamin Elitzurral tavaly publikált róla egy tanulmányt a Jeruzsálemben megjelenő, ivrit nyelvű Cathedra folyóiratban. Yardeni és Elitzur kétségbevonhatatlanul hitelesnek tartották a szöveget, amelyet paleográfiai alapon az i. e. 1. századra – vagyis Nagy Heródes korára – kelteztek, és elnevezték azt „Gábriel Jelenéseinek” (Hazon Gabriél). A közleményt néhány újabb tanulmány és cikk követte, addig, amíg végül a világsajtó is felfigyelt a témára. A „Kőre írt Holt-tengeri tekercs”-nek elkeresztelt felirat és a vele kapcsolatban kibontakozó vita máris a The New York Times és az International Herald Tribune hasábjain szerepel.

A szöveg legnagyobb része egy apokrif apokalipszis. Ez a műfaj a Makabeus-felkelés után (i. e. 168–165) vált igen népszerűvé Izraelben, és egészen a Templom lerombolásáig tartott (i. sz. 70). Az apokalipszisek – melyek legismertebb darabja az Újszövetség utolsó könyve: a János Jelenései – a végidőkre vonatkozó prófétikus jövendöléseket (szó szerint: „leleplezéseket”) tartalmaznak, melyek gyakori témái a Messiás eljövetele(i), az Igazak és Gonoszok közötti végső összecsapás, vagy az Utolsó Ítélet. A most előkerült kövön – a Dánielnél is szereplő – Gábriel arkangyal nyilatkoztatja ki az idők végére vonatkozó látásait. A szöveg az ószövetségi apokaliptika kanonikus szövegeiből (elsősorban Dániel, Zakariás és Aggeus próféta írásaiból) merít.

Érdekes egybeesés, hogy a jeruzsálemi Héber Egyetem hebraisztika professzora, Israel Knohl, épp’ 2000-ben tett közzé egy kötetet a „Jézus előtti Messiásról, avagy a Holt-tengeri tekercsek szenvedő szolgájáról”, amelyben rabbinikus írások és az Újszövetség, ismert apokalipszisek és a qumráni tekercsek alapján értekezett a témáról (The Messiah before Jesus: The Suffering Servant of the Dead Sea Scrolls). Érthető, ha Knohl valósággal rávetette magát a most publikált felirat szövegére. A tudós azt tűzte ki fő céljául, hogy a kövön említett Messiást konkrét történeti személlyel azonosítsa. Szerinte ez nem Jézus, hanem egy Simeon nevű álmessiás, aki Nagy Heródes halála (i. e. 4) után robbantott ki egy felszabadító háborút. Ennek során egy sziklakanyonban vívott csata közben Heródes egyik tisztje megölte. Knohl szerint „Gábriel Jelenéseit” ennek a Simeonnak a követői jegyezték le.

Simeon megölése – folytatja Knohl a gondolatmenetet –, szükséges lépés volt a nemzeti megváltás felé, amiről a felirat 19–21. sorai szólnak: „Harmadnapra megtudod, hogy a gonosz legyőzetik az igazság által” — más sorok pedig a vérontásról mint az igazság és a megváltás felé vezető útról beszélnek. Knohl értelmezésének középpontjában azonban a 80. sor szövege áll: „harmadnapra” (l’slóset jamin), ami után egy töredékes szó következik, amit Knohl „élni fogsz” vagy „élj” (haje) jelentéssel ad vissza. A három utána következő szó szintén problematikus, de a kutató következőképpen olvassa a sort: „Harmadnapra élni fogsz, én, Gábiel, parancsolom neked!” (L’slóset jamin haje, ani Gabriél, gózér alekha.) De kinek mondja ezt Gábriel? Mivel a következő sorban a szár haszárim, vagyis „fejedelmek fejedelme” ill. „vezérek vezére”  héber fordulat szerepel, akit Knohl a zsidó felkelés vezetőjével azonosít. A Dániel könyvének 8. fejezetéből kölcsönzött kifejezés azonban nemcsak egy zsidó népvezért, hanem magát a Messiást is jelentheti az eredeti szövegkörnyezetben.

Az igazi vitát azonban nem is a „Gábriel Jelenései”-ben szereplő messiási alak azonosítása váltotta ki, hanem a feltámadásra utaló „harmadnapra élni fogsz” kijelentés. A meghaló és feltámadó Messiás ugyanis alapvetően idegen volt a dicsőséges, győztes Messiásról vallott zsidó elképzeléstől – állítják sokan, köztük a népszerűsítő könyvei révén nálunk is jól ismert Vermes Géza, aki A zsidó Jézus c. kötetében azt írja: „a tanítványok éppúgy nem számítottak Jézus feltámadására, mint ahogy kortársaik sem számítottak a messiáséra.” Vermest úgy tűnik hidegen hagyták az ennek ellentmondó szöveghelyek, például hogy a keresztrefeszítést követő napon „egybegyűltek a főpapok és a farizeusok Pilátushoz, ezt mondván: Uram, emlékezünk, hogy az a hitető még életében azt mondta: »Harmadnapra föltámadok.« Parancsold meg azért, hogy őrizzék a sírt harmadnapig, ne hogy az ő tanítványai odamenvén éjjel, ellopják őt és azt mondják a népnek: Feltámadott a halálból; és az utolsó hitetés gonoszabb legyen az elsőnél.” (Mt 27:62–64) Jézus és követői csaknem minden esetben úgy beszéltek a harmadnapi feltámadásról, mint amelyek „megírattak” (a Bibliában), vagy „amiről a próféták beszéltek”. Ha voltak is viták a feltámadással kapcsolatban  Jézus korában, a prófétai szövegek tartalmazták az erre vonatkozó ígéretet. „Ez meg fogja rázni a kereszténységről vallott alapvető felfogásunkat” – nyilatkozta Knohl a jeruzsálemi Shalom Hartman Intézetben lévő irodájában. „A harmadnapra történő feltámadás egy olyan vallási motívum, amely már Jézus előtt kialakult, és ez szembenáll csaknem valamennyi eddigi tudományos elképzeléssel. Az Újszövetség történéseit Jézus és követői egy korábbi messiás-történet alapján adaptálták.”

Moshe Bar-Asher, a Héber Nyelvi Akadémia emeritus professzora is autentikusnak tartja a követ, és nyelvi alapon ő is valószínűsíti a Heródes-kori keltezést. Ám a szövegben lévő olvashatatlanná vált szavak szerinte nem engedik meg, hogy olyan messzemenő következtetéseket vonjanak le a szövegből, mint Knohl tette. Moshe Idel, a Héber Egyetem professzora, aki 2008-ban publikált egy kötetet Ben: Fiúság és zsidó misztika (Ben: Sonship and Jewish Mysticism) címen, szintén figyelemre méltónak tartja Knohl elméletét, és abból teológiai szempontból is érdekes következtetésre jut: „Jézus küldetése az volt, hogy a rómaiak halálra adják, hogy szenvedjen, és hogy vére az eljövendő megváltás jeléül szolgáljon. Ez József fiának utolsó jele. Ez magának Jézusnak tudatos látása. A vérontás nem a nép bűneiért, hanem Izrael megváltásáért történt.”

A bécsi egyetem régészei egy 2,2 cm hosszú arany lemezkét találtak egy római kori gyermeksírban. A lapkán görög betűkkel írt héber felirat olvasható: a „Halld Izrael…”  kezdetű Semá-ima, amely a zsidóság legfontosabb hitvallása. A Fertő-tótól keletre, a magyar határ közelében fekvő Halbturnban (Féltorony) most előkerült lelet az első emléke a mai Ausztria területén élt ókori zsidóságnak.

Az egykori Pannonia területén ma több állam: Ausztria, Szlovénia, Magyarország, Horvátország és Szerbia osztozik. Valamenyi országból már került elő a zsidóság 2–3. századi jelenlétére vonatkozó lelet (jellemzően sírfeliratok), mostanáig egyedül Ausztriából hiányzott arra utaló jel, hogy valaha itt is éltek zsidók.

Pedig a Római Birodalom valamennyi területén megtalálhatók voltak Izrael fiai. Egy részük az 1–2. század három vesztes háborújának következtében hadifogoly-rabszolgaként került külföldre (ezeket általában egy-két emberöltő múltán felszabadították), vagy önkéntesen vándorolt el hazájából. A Pannoniában élő zsidóság – ezt elsősorban Magyarországon talált leletek alapján mondhatjuk –, főként kereskedőkből és a római hadsereg Szíriában toborzott segédcsapataiba önként beállt katonákból állt. A mai Ausztria területén sem lehetett ez másképp.

A Halbturnban feltárt egy-két éves gyermek földi maradványait egy kb. 300 sírból álló, 2–5. századig használt temetőben találták meg, amely egy római „villa” (villa rustica) körül helyezkedett el. Ilyen majorságok tucatszámra feküdtek a Fertő-tó partán, amely már a római korban is fontos mezőgazdasági területnek számított. A temetőt 1986-ban fedezték fel, és 1988 és 2002 között a mainzi Römisches-Germanisches Museum igazgatója, Falko Daim vezetésével tárták fel. Eddig több mint tízezer lelet került elő innen, jellemzően üveg és kerámiatöredékek, fémből készült tárgyak. Az arany amulettet, amelynek szövegét először olvashatatlannak tartották, 2006-ban fedezte fel egy bécsi régész.

A gyermek egy ezüstből készült amulett-tokot hordott a nyakában, ebbe helezték el az arany el a 2,2 cm hosszú arany lemezt, amelyen a következő görög betűkel írt, de héber szövegű felirat volt olvasható: „Szüma Iszraél, adóne elón adón a[---]”. Ez a mondat nem más, mint a zsidó vallás legfontosabb imnádsága, az ún. Semá-ima: „Halld Izrael: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr!” (5Móz 6:4). Az ima elsődleges fontosságát a Názáreti Jézus is hangsúlyozta: „Akkor odament hozzá az írástudók egyike, aki hallotta az ő vitatkozásukat, és tudva, hogy [Jézus] jól megfelelt nekik, megkérdezte tőle: Melyik az első minden parancs közül? Jézus pedig felelt neki: Minden parancs közül az első: Halld Izrael: Az Úr, a mi Istenünk egy Úr” (Mk 12:28–29).

Ilyen és hasonló amuletteket mindenütt viseltek az ókorban, mivel bajelhárító szerepet tulajdonítottak nekik. Különösen a zsidók szent írásai és imái álltak nagy becsben, még a pogányok között is: számos alkalommal ezekből vettek át bizonyos elemeket. (A héber nyelv használata is elterjedt volt az ilyen bajelhárító szövegekben, mivel ennek nagyobb erőt tulajdonítottak.) A most megtalált aranylemez azonban nem az amuletteken szokásos varázsszövegeket, hanem egy ima komplett szövegét tartalmazza.

Ebből is arra következtethetünk, hogy az elhunyt gyermek bizonyára zsidó lehetett, akinek nyakába szülei akasztották a Semá-ima görögül átírt héber szövegét. Talán az sem túl merész feltevés, hogy a szülők görögül beszéltek, mivel ez abszolút beleillik abba a képbe, amit a Római Birodalom nyugati részén élő zsidóság nyelvhasználatáról eddig tudtunk. (A 3–4. századra tehető mintegy 600 római katakombafelirat 80%-a görög nyelvű.) Az eddigi leletek alapján nem valószínű, hogy a gyermek a villa tulajdonosáé lett volna, valószínűbb, hogy szülei a majorságban dolgozó rabszolgák vagy felszabadítottak lehettek.

A Halbturnban talált aranylemezkét 2008. április 11-étől lehet megtekinteni az eisenstadti (Kismarton) Burgenlandi Állami Múzeum „A Borostyánkőút – egy kereskedelmi útvonal fejlődése” című kiállításon.

Újra a figyelem középpontjába került egy feltehetően Izraelben előkerült pecsét, amelyet 1964-ben Nahman Avigad már publikált, s jelenleg az Izraeli Régészeti Hatóság raktárában található (IAA 65-321 Voss-Hahn Gyűjtemény). (A pecsét a műkincspiacon bukkant fel, ezért eredete bizonytalan.) A LJZBL héber betűket tartalmazó pecsétről akkoriban Avigad úgy nyilatkozott, hogy annak „Jézebelé” olvasata nem bizonyítható, mivel a karaktereknek más olvasata is lehetséges. Furcsa volt továbbá, hogy a név mellett sem apai név, sem tisztségnév nem szerepel. Most egy Marjo Karpel nevű teológus állt elő azzal, hogy a L (lamed) és J (jod) betűk között egy hiányzó alef-et is rekonstruált, így a név egészen bizonyosan a bibliai királynéjével egyezik. A pecsétről valóban hiányzik a „Ithobaál leánya” apanév vagy a „királynő” titulus, látható rajta azonban egy olyan összetett egyiptomi szimbólumrendszer, amely több mint figyelemre méltó. A vízszintes vonallal kettéosztott pecsét felső mezőjében egy szárnyas szfinx látható, amely mellső lábai között egy ahn-jelképet tart. A vonal alatt a szárnyas napkorong, Rá-istenség jelképe látható. Alatta jobbról és balról ureusz-kígyó, középütt Hórusz jelképe, egy jogart tartó sólyom, amely lábával egy kígyóra tapos. Nem kell vallási szakértőnek lennünk ahhoz, hogy egy izraeli királynő esetében legalábbis értetlenül álljunk az idegen istenek ábrázolásainak e kavalkádja előtt, hiszen a mózesi Törvény mindkettőt szigorúan tiltja. Ez esetben azonban éppen a Biblia kijelentéseiről nyerhetünk bizonyosságot, hiszen abban épp’ Jézebel istenteleségéről olvashatunk. Egyébként az egyiptomi vallási ikonográfia elemeit a föníciai királyok bőven felhasználták saját hatalmi jelképeiken, és azok alkalmazása más izraeli királyok (pl. Hósea) pecsétjein is megfigyelhető.

A „tejjel és mézzel folyó föld” a Bibliában annak a Kanaánnak állandó jelzője, amelynek birtokba vételét maga az Örökkévaló ígérte meg Izrael fiainak: „Ti örökölni fogjátok az ő földjüket, mert én nektek adom azt örökségül, azt a tejjel és mézzel folyó földet”. Az 1997 óta kutatott Tel Rehovban a nyár végén Amihai Mazar, a jeruzsálemi Héber Egyetem régészprofesszora által vezetett ásatásokon kerültek elő méhkaptárak. Az ókori méhészetre utaló régészeti leletek eddig csak a hellenisztikus korból kerültek elő, a mostani kaptárak korát a szakértők – a bennük talált szerves anyagok C14-es (szénizotópos) vizsgálata alapján – az egységes királyság korára, a Kr. e. 10. század végére, 9. század elejére teszik. A Tel Rehov-i méhészetben eddig három sorban elrendezett közel harminc jó állapotban lévő kaptár került elő, míg az adott területen a teljes számukat százra teszik. A 80 cm magas és 40 cm átmérőjű kaptárakat agyaggal tapasztott szalmából készítették. Egy-egy kaptárban három lép lehetett. A helyszínt felkereső méhész-szakemberek szerint a Tel Rehov helyén álló ókori településen évente összesen mintegy 500 kg mézet állíthattak elő. A helyszínen kultikus tárgyakat, például mezítelen istennő-szobrokkal ellátott négyszarvú oltárokat is találtak, ami a bálványimádó kanaánita kultuszok továbbélésére utal a Bét-Seántól délre fekvő városban. A helyszínen egy „Nimsinek” felirattal ellátott korsófület is találtak. Ez a név Jéhu nagyapjáé volt, és a területen másutt is előfordult már régészeti leleteken. Elképzelhető tehát, hogy Jéhu családja a Bét-Seán-völgyből származhatott. A kutatók többsége mindeddig úgy vélte, hogy a héber Bibliában több mint félszázszor előforduló méz a datolyából és fügéből kinyerhető mézre vonatkozik, mert a Szentírásban nem találunk utalást a méhészetre. A mostani felfedezés arra látszik utalni, hogy a lépesméz előállítása a honfoglalás után is tovább folytatódott Izrael földjén.

Az Izraeli Régészeti Hatóság (IAA) bejelentése szerint a Dávid Városában zajló feltárások során megtalálták az ókori város fő eső- és szennyvízelvezető csatornáját. Flavius Josephus elbeszélése szerint 70-ben egyebek mellett ezen a csatornán keresztül menekültek a lakosok a rómaiak által körülzárt Jeruzsálemből. A városfalon kívül haladó csatornának eddig mintegy 70 méteres szakaszát sikerült feltárniuk a régészeknek. A csatorna pontosan az alatt az út alatt vezetett, amely a Dávid Városának alsó részén fekvő Siloám-medencét kötötte össze a Templomheggyel. Ez volt a város fő útvonala, legalábbis vallási szempontból, hiszen például ezen az úton vitte fel minden évben a főpap a Vízmerítés ünnepén a Siolám-medencéből merített korsó vizet az oltárra. Az út — mint ahogyan feltehetően a csatorna is — déli irányban egészen Jerikóig folytatódott. Fő szerepe az esővíz elvezetése lehetett — télen igen heves esőzések fordulnak elő ezen a vidéken —, bár menekülő alagútként is remekül lehetett használni. A csatornát kváderkövekből építették és igen nehéz kőlapokkal burkolták, amelyek egyben az út kövezetéül is szolgáltak. Néhány helyen a csatorna-alagút magassága elérte a három métert, szélessége átlagosan egy méter volt, úgyhogy kényelmesen lehetett benne sétálni. Az ásatásvezető Ronny Reich (Haifai Egyetem) és Eli Shukron (IAA) régészek szerint az elmúlt kétezer évben a csatorna teljesen eltömődhetett a sár- és törmelékrétegek miatt. Az előkerült cseréptöredékek és pénzérmék a Második Templom korszakából, a templompusztulás (70) előttről származnak, ami azt bizonyítja, hogy utoljára valóban a rómaiak elől menekülők használhatták azt. A csatorna északi része, amely még feltáratlan, úgy tűnik, valahol a Nyugati Fal (Siratófal) környékén ért véget, ahol meg is találták annak folytatását.