Ha feltennénk a kérdést, vajon mi köze volt a názáreti Jézusnak a galileai halászok világához, a többség bizonyára gyorsan rávágná: semmi, hiszen Jézus eredetileg ács volt. A Bibliával foglalkozó legtöbb tudós is hasonló véleményen lenne — K. C. Hansont leszámítva, aki egy alapos és széles látókörű tanulmányban igyekszik bebizonyítani a fenti állítás ellenkezőjét. (A tanulmány angol eredetiben itt olvasható.) Szerinte a tudósvilág alulértékeli a galileai halászat hatását a „názáreti csodarabbi” tevékenységének vizsgálatánál, hiszen a hal volt a Mediterráneum egyik legfontosabb tápláléka, ennek egyik ékes bizonyítéka a jeruzsálemi „Hal-kapu”. Nem véletlen, hogy Jézus mindkét kenyérszaporító csodájánál hallal vendégelte meg hallgatóságát, és többször látjuk az evangéliumokban, hogy ő maga is halat fogyaszt. Rengeteg példázatában szerepelnek halászathoz köthető fogalmak (pl. tenger, háló, besózás), hiszen a szolgálatát leginkább a galileai kikötőfalvakban folytatta, vagyis olyan emberek körében, akik pontosan tudták, mit jelentenek a fenti fogalmak. Ennélfogva nem is meglepő, hogy tanítványai között is négy halászt találunk Jóna, valamint Zebedeus fiainak személyében (Péter és András, illetve Jakab és János). A két család — valószínűleg közös — vállalkozását (vö. Mt 4:18-21) azonban ne egy kapitalista rendszerbeli „középosztály” részeként képzeljük el, inkább helyezzük egy olyan gazdasági keretbe, melyet politikai és családi kapcsolatok erős szálai szőnek át.

Ez a keret egészen a Római Birodalom császárától eredeztethető, és a galileai halászok tevékenységéig le lehet vezetni. A római császárok gazdagsága egyrészt az olyan cliens- királyoknak volt köszönhető, mint pl. a Heródesek családja: ugyanis ezek az uralkodók nem csak óriási összegű adót fizettek be évente a római kincstárba, hanem végrendeletükben gyakran hagyták vagyonukat is a császárra. Róma másik fő bevételi forrása a különböző monopóliumok birtoklásából származott. Az első zsidó háború (Kr. u. 66–73/4) után például Rómáé lett a balzsam kizárólagos forgalmazási joga Iudaeában, de még sok hasonló példát tudnánk felmutatni só, bíbor és faanyag kereskedelmével kapcsolatban. Heródes Antipasz, Galilea és Perea tetrarchája Flavius Josephus beszámolója (A zsidók története XVII. 11.3) szerint 200 talentum bevételre tett szert évente. Azt azonban, hogy hány adókörzet működhetett Antipasz uralma alatt — kettő (Tarichaeae és Tiberiasz) vagy négy (plusz Szepphorisz és Gabara) —, a rendelkezésre álló források alapján még nem sikerült tisztázni. A Kr. u. 1. századi Galilea lakosságának nagyobb része földművesként gazdálkodott: legtöbbször a tágabb értelemben vett családok alkottak egy-egy ilyen vállalkozást. Hanson szerint a halászokat is ebbe a kategóriába sorolhatjuk, hiszen csak a munkaeszközük volt más. A társadalom eme nagyobb — megélhetésükért küzdő — része és a városi vezető családok között gyakran volt tapasztalható feszültség, mivel az arisztokrata famíliák birtokolták az egyes adók és vámok beszedésének jogát, így a földművesek minden haszna valamilyen formában a városi elit kezébe került. Az adóbehajtó bürokrácián belül két fő csoportot különböztethetünk meg: a fővámszedők, ill. a falvakban működő (a bérleti díjak és adók beszedését felügyelő) „könyvelők” csoportját. A vámszedők közismertek voltak durvaságukról és kegyetlen behajtási módszereikről, ezért is olyan nagy esemény Zákeus fővámszedő megtérése. Mindennek talán ahhoz is köze van, hogy Jézus miért részesítette előnyben a galileai halászfalvakat a az olyan nagyobb városokkal szemben, mint Tiberiasz és Szepphorisz. A beszedett adók fajtáját illetően igen differenciált képet kapunk: tudomásunk van só-, gabona-, gyümölcsadóról, valamint a források említenek fejadót, tizedet, sarcot és királyi adót is. Az utazóknak vámot kellett fizetniük az egyes hidak és utak használatakor, ill. amikor átléptek egyik adókörzetből a másikba. Létezett olyan adó is, amit bizonyos foglalkozások űzéséért kellett fizetni: Galileában például egyenesen vállalkozás épült a halászati engedélyek kiadására és ellenőrzésére. Rengeteg feljegyzés van továbbá a terményadókról is, amit leginkább az olajjal, fügével és borral kereskedő vállalkozóktól szedtek be.

Halásznak lenni ebben a rendszerben meglehetősen bizonytalan dolog volt, részben az időjárás viszontagságai, részben a már említett súlyos bérleti díjak miatt. A halászok munkája állandó ellenőrzés alatt állt, egyrészt azért, hogy csak az engedéllyel rendelkezők dolgozhassanak, másrészt, hogy a napi fogás csak az arra jogosult kereskedők kezébe kerüljön. Ezért aztán gyakori eset volt, hogy több halászcsalád összefogott, és egyfajta szövetkezetként működtek tovább. A Lukács evangéliuma 5. fejezetének görög eredetije alapján nagyon valószínű, hogy Jóna és Zebedeus családja is ilyen keretek között dolgozott.

A hellenisztikus korban a halfogásnak négy eszköze volt ismert: a horgászbot, a háló, a halcsapda, valamint a fogas szigony. Görög nyelvű szövegek alapján 10 féle hálótípus létezett a korban. Az evangéliumokban ebből kettőt fedezhetünk fel. A hajólegénység létszámát illetően pontos adatokkal szolgál az 1986-ban, az ókori Magdala környékéről előkerült hajóroncs (képünkön), amely minden bizonnyal a halászok munkaeszközéül szolgált. E fontos lelet alapján megállapítható, hogy egy ilyen csónak 1 tonna súly hordozására volt alkalmas: ez egy öt fős legénység és egy átlagos halfogás, vagy a legénység és kb. 10 fő (Mk 6:45) súlyának felel meg.

Azonban meg kell jegyeznünk, hogy a galileai halászat körülményeit vizsgálva nem állhatunk meg annál a mozzanatnál, hogy a hal ki lett fogva a Genezáreti-tóból, hiszen a „haltörténet” nem ér itt véget. A következő fejezet a hal feldolgozása, ugyanis nyersen nem szállítható messzire. Miután az államilag alkalmazott nagykereskedő felügyeletével szétválogatták a napi fogást, a külön erre a célra alkalmazott emberek megkezdték a hal konzerválását. Ez azt jelentette, hogy füstölt vagy szárított állapotban besózták, hogy csak egyet említsünk a számos módszer közül. A halfeldolgozás fontos gazdasági tevékenységnek számított a környéken, erre utal a már korábban említett Magdala görög neve is: Tarichaeae, ami annyit tesz: „Halsózófalva”. A művelethez nagy mennyiségű nyersanyagra volt szükség (mint pl. olaj, só, bor, fűszerek és tároló edények), ami a kereskedők újabb rétegét mozgatta meg. És persze ne felejtsük el a szállítókat, valamint a piaci értékesítőket sem, akiknek köszönhetően az áru sikeresen eljutott a háztartásokba. 

Mindent összevetve tehát: a galileai halászat jelentősége cseppet sem elhanyagolható a názáreti Jézus tevékenységének vizsgálatánál, hiszen ez nem csak a galileai lakosság mindennapi életére volt hatással, hanem Jézus tanításaira, és így az Evangéliumra is. Más szempontból pedig: kiszolgáltatottságuk és kiterjedt kapcsolatrendszerük miatt sem lehetett véletlen, hogy a csodarabbi a halászok körében forgolódott a legtöbbet.