Az „igazi Sínai-hegy” keresése éppannyira lázban tartja az amatőr bibliai régészeket, mint Noé bárkájának, vagy a frigyládának holléte. A legrégibb és legelterjedtebb hagyomány a Sínai-félsziget déli csücskében található Dzsebel Musza nevű heggyel azonosítja a bibliai Szináj- vagy Hóreb-hegyet. Ennek az azonosításnak a története egészen Nagy Konstantin koráig (i. sz. 4. század) nyomozható vissza, amikor Heléna császárnő — aki módfelett érdeklődött a Szentföld vallási jelentőséggel bíró helyszínei iránt — 330 körül a hegy lábához telepített egy monostort, hogy az ott tanyázó szerzeteseket megvédelmezze a nomádok támadásaitól. (Lásd képünkön.) Justinianus császár később megerődítette a kis kolostort, amely a középkorban felvette Alexandriai Szent Katalin nevét. Fontos megjegyeznünk, hogy egészen 1845-ig (Karl Richard Lepsius egyiptomi úti leveleinek megírásáig) kizárólag a Dzsebel Muszával azonosították a Hórebet. A hegy azonosítása azonban nemcsak a keresztény tradícióban szerepel. A bibliai földrajz egyik neves tudósa, a cambridge-i Graham Davies azzal érvelt, hogy már a tannaita korban (i. sz. 2–3. század) keletkezett rabbinikus iratok 36 mérföldben határozták meg a Párán pusztája és a Szináj közötti távolságot, amely pontosan egyezik egy 4. századi gall szerzetesnő, Egeria útibeszámolójának adatával. Arra is vannak bizonyítékaink, hogy már az 1. század végén zsidó zarándokok is felkeresték a törvényadás helyének tartott Dzsebel Muszát. Az azonosítás további érveként szolgál, hogy a Sínai-félsziget déli részén, Serabit el-Kedem környékén, a 19. század első negyedében az egyiptológia úttörője, William Flinders Petrie ókori rézbányákat fedezett fel. A bánya falán megtalálták a kanaániták és zsidók által használt legősibb betűírás maradványait is, amelyeket a Kr. e. 15. századra (vagyis a Kivonulás korára) kelteznek. A rézbányák jelenléte egyezik azzal a biblikus hagyománnyal, hogy Mózes rokonai, a kéniták/keneusok (kovácsok) ebben a térségben laktak, mielőtt — a Bírák könyve szerint — beolvadtak volna Izrael közösségébe.
Másik elterjedt alternatíva a Szináj-hegy azonosítására a Szaúd-Arábia északnyugati csücskében, az Aqabai-öbölt lezáró Tiran-szorossal átellenben fekvő vulkanikus terület. Két amerikai: a milliomos szenátorjelölt Larry Williams és egy nyugalmazott rendőrtiszt, Robert Cornuke 1998-ban azzal a céllal indult az Arab-félszigetre, hogy ott az izraeliták Egyiptomból történt kivonulásának a nyomait kutassa. Útjukkal nem a teológusok és történészek vitáját kívánták eldönteni, csupán azt a mesés aranykincset keresték, amelyet állítólag a Sínai-hegy lábánál ástak el a zsidók, miután elkészítették a frigyládát és a többi szent tárgyat. Az Indiana Jones-sorozat váratlan fordulatait követő történet szerint a kincskeresők tudtukon kívül egy világpolitikai sakkjátszma részesei is lettek. Szaúd-Arábia ugyanis a Kínától vásárolt közép-hatótávolságú rakétái számára pontosan az Arabia-félsziget északnyugati részén fekvő Dzsebel al-Lóz, azaz a feltételezett igazi Sínai-hegy környékét választotta ki arra, hogy itt építsen a fegyverei számára szupertitkos támaszpontot. Már-már úgy tűnt, hogy az expedíció a szaúdi hatóságok elzárkózása miatt kútba esik, amikor a felfedezők — tudtukon és akaratukon kívül — váratlan segítséget kaptak az izraeli titkosszolgálattól, amelyet szintén élénken foglalkoztatott a hegy környékén folyó lázas építkezés. Ettől kezdve láthatatlan kezek egyengették útjukat, amelynek során egy éjszaka sikerült feljutniuk a gondosan őrzött hegyre.
A helyszín akkora benyomást tett a kincsvadászokra, hogy még az Exodus aranyáról is elfeledkeztek, amikor megpillantották a feketére égett szirteket a hegy tetején. Williams és Cornuke számára eldőlt a kérdés: a Dzsebel al-Lóz valóban „Isten hegye”, amelyet a Mindenható érintése perzselt meg. Meggyőződésüket még inkább erősítették a hegy lábánál megtalált további bizonyítékok: a Mózes által elővigyázatosságból a nép számára kijelölt határkövek, a tizenkét törzset jelképező emlékoszlopok, és az aranyborjú oltára, oldalán az egyiptomi Ápisz-bikákat ábrázoló rajzokkal. Rábukkantak annak a pataknak a kiszáradt medrére is, amelybe Mózes az összetört bálványszobrot dobta. A két amerikainak sikerült még a hajnal beállta előtt elmenekülni a szaúdi katonai tábor őrei elől, sőt még néhány fényképfelvételt is készítettek a távolból a hegyről és környékéről, kincskeresésre azonban már nem maradt idő. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a helyszínt már az 50-es és 80-as években is javasolták kutatók a Sínai-hegy igazi helyszínének.
Bob Cornuke, aki a 1998-as felfedező túra óta Colorado Springsben megalapította a „Bibliai Régészeti Kutató és Felfedező Intézetet” (Bible Archaeology Search and Exploration Institute), 2004-ben azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy Málta szigete előtt megtalálni vélte azokat a horgonyokat, amelyekkel a Róma felé hajózó Pál apostol hajóját kötötték ki. Legutóbbi szenzációs „felfedezése” az volt, hogy 2005–06-ban az iráni Takht-i-Szulejmánban, az Elbrusz-hegység egy 4000 méter magas hegycsúcsán — állítása szerint — megtalálta Noé bárkájának roncsait. Az expedícióról a CNN és a Fox News is beszámolt és a National Geographic is cikket szentelt a témának, ami természetesen nem Cornuke állításait igazolja, hanem azt az érdeklődést mutatja, amely a témát övezi Amerikában.
Cornuke elmélete az „igazi Sínai-hegy” megtalálásról nem aratott osztatlan elismerést sem a bibliatudósok, sem a történész-szakemberek körében. Ennek leginkább az az oka, hogy ha a Dzsebel al-Lóz azonos a Hórebbel, a Kivonulás és Törvényadás bibliai története „felborul”. A Biblia szerint ugyanis a Kivonulás után nem sokkal (a héber hagyomány hét napot említ) történt meg az Átkelés a Jám Szúfon (vagyis a Sás-tengeren), ami vagy a Szuezi-öböl északi csücske, vagy valamelyik mélyvízű tó (pl. Keserű-tavak, Tifsah-tó, Manzelah-tó) lehetett. A héber tradíció szerint a Kivonulás és a Törvényadás között 50 nap telt el. Ha Cornuke-nak igaza van, akkor viszont a Kivonulás után az Átkelés jóval később kellett hogy történjen, és nem a Szuezi-szorosban, hanem a Tiran-szoroson keresztül, majd közvetlenül ezután kellett kellett megtörténnie a Törvényadásnak. Ez pedig felborítja a bibliai történet időrendjét. A kutató most azzal az újabb „bizonyítékkal” rukkolt elő, hogy Dzsebel al-Lózban megtaláltak egy feliratot, amelyen a négybetűs istennév (JHVH) és „Jahve arca” szerepel kifaragva. Amellett, hogy ez teljes teológiai képtelenség, hiszen éppen a Hóreben átvett Tízparancsolat tiltja kategorikusan az istenábrázolást és az istennév „hiába vételét”; ráadásul a közzétett rajzon világosan látható, hogy nem héberül, hanem a nomád arabok által használt safaitikus írással készült a felirat.
