Eric H. Cline: From Eden to Exile: Unraveling Mysteries of the Bible. Washington, D.C.: National Geographic, 2007, 2008²; xv + 240 o., 39 fekete-fehér fotó, 1 térkép.

„Az édenkerttől a számkivetésig: bibliai rejtélyek nyomában” c. könyvében Eric H. Cline a héber Biblia (a keresztény Ószövetség) hét hagyománykörét vizsgálja, amelyek évszázadok óta foglalkoztatják a zsidó és keresztény teológusokat, s amelyek kapcsán az utóbbi évtizedekben – régészeti feltárások, de puszta spekulációk alapján is – több könyvtárnyi irodalom született. Cline célja pontosan az, hogy „ellenszérumot” adjon az áltudományos, szenzációhajhász blöffök ellen; ebből kifolyólag egyfajta tudományos–ismeretterjesztő röpiratnak is tekinthető (a szerző „behívónak” is nevezi, amellyel tudóstársait akarja fegyverbe szólítani). Mindemellett informatív, és amennyire egy röpirat keretei lehetővé teszik, lelkiismeretes munkáról van szó.

A szerző a következő kérdésekre keresi a választ: mely hagyománykörök kapcsán érdemes konkrét leletek vagy földrajzi helyek után kutatnunk, és melyek gyökereznek inkább (csak) irodalmi forrásokban, semmint történeti eseményekben? Mennyire indokolt a képzetlen bestseller-írók, amatőr régészek és kincskeresők lelkesedése, és vajon sikerrel kecsegtetnek-e a meg-megújuló expedíciók a bibliai helyszínek és tárgyi emlékek feltárására? Az egyes hagyományanyagok értelmezésére milyen mértékadó javaslatok születtek, és milyen tudományos módszerek adhatnak kulcsot a bibliai rejtélyek megfejtéséhez? A szerző az áltudomány mellett az elefántcsonttoronyba zárkózott szobatudósokat sem kíméli: úgy véli, ideje lenne új életet lehelni a tudományosságba, a népszerű műfajtól legalább a lelkesedést és a közérthetőséget átvenni, és mértékadó szakmaisággal a szélesebb rétegek számára is fogyasztható Biblia-tudományt művelni – amire a könyvével maga kínál iskolapéldát.

A könyv egyes fejezeteiben tárgyalt hagyománykörök: (1) az Édenkert; (2) az özönvíz és Noé bárkája; (3) Szodoma és Gomorra, valamint Ábrahám vándorlásának ehhez kapcsolódó állomásai; (4) Mózes és az egyiptomi kivonulás; (5) a Józsue vezette honfoglalás, különös tekintettel Jerikó ostromára; (6) a frigyláda; (7) az „elveszett” tíz törzs (az asszírok által megsemmisített északi zsidó királyság) sorsa. Bár a hét hagyomány mindegyike sajátos kérdéseket vet fel, a könyv mindegyikük kapcsán alapvetően arra keresi a választ, hogy milyen arányban van irodalmi fikcióval illetve történetírói szándékkal dolgunk az egyes bibliai beszámolókban.

Az Egyesült Államokban érzékenyebb kérdés, mint mifelénk, hogy a régészeti adatok és a Biblián kívüli írásos források (vagy sok esetben éppen ezek beszédes hiánya) milyen értelemben és mely szöveghelyeken kérdőjelezik meg a Biblia történeti hitelességét. Nem véletlen tehát, hogy szerzőnk a Bevezetésben felfedi elvi meggyőződését, és a Bibliával mint történeti forrással kapcsolatos megközelítését is tisztázza: nem utasítja el teljességgel, de nem is tekinti történelemkönyvnek, ellenben úgy kezeli, mint bármely más ókori forrásszöveget. (Ami világnézeti hitvallását illeti: ha a könyvnek készül magyar kiadása, ügyelni kell rá, hogy a xv. oldal humanist szavát „laikusnak” vagy „nem hívőnek” fordítsák. Az Egyesült Államokban ugyanis a számottevő fundamentalista keresztény közösség miatt az atheist sokak számára szitokszónak számít, s ezért a nem hívők gyakran a secular humanist „fedőnév” mögé rejtőznek.)

A könyv az egyes témák kapcsán minden vonatkozó forrásról beszámol, és számos különböző értelmezést ütköztet, amelyeket mértékadóan ítél meg. A szerző pártatlanságát csak annyiban érheti kifogás, amennyiben bármely más hasonló munkát: óhatatlanul állást kell foglalnia a Biblia történeti hitelességéről, ami sok esetben szubjektív döntést jelent. A legtöbb ószövetségi eseményről ugyanis a Biblia szövege az egyetlen forrásunk, s ezért gyakran a kutató szemléletmódján múlik, mit fogad el történetileg hiteles elemnek. Ami Cline álláspontját illeti: a Bevezetésben pártatlanságot ígér a Bibliával mint forrásszöveggel szemben, és ígéretéhez igyekszik is tartania magát. Arra törekszik, hogy az írásos és régészeti források magukért beszéljenek, és egymásnak ellentmondó szakvélemények is megszólaljanak egy-egy kérdésben. A fejezetek végén szereplő összegzéseiből mindazáltal kitűnik, hogy alapvetően bizalmatlan a bibliai szerzők iránt, és az izraelita királyságok történetére vonatkozó – legkevésbé legendaszerű – bibliai beszámolók hitelét is hajlamos megkérdőjelezni, ahol azok állításait nem támogatja valamilyen külső forrás, lehetőleg ásatási eredmények. Abban az egyetlen általa vizsgált esetben pedig, ahol a Biblia mellett külső, írott források is rendelkezésünkre állnak egy eseményről, Cline arra hajlik, hogy az előbbi téved. (158-165. o. Mégis talán éppen ez az eset a legjobb példa az alapos és mértékadó ismertetésre: Cline három tudományos álláspontot is ismertet a probléma feloldására, majd nyitva hagyja a kérdést, és az olvasóra bízza a döntést.) A verbálinspiráció talaján álló, „maximalista” Biblia-kutatók (Cline kifejezése; xv. o.) tehát bizonyára elégedetlenek lesznek a szerző saját meglátásaival; ez azonban inkább ízlés dolga, semmint szakmai kérdés; ráadásul Cline a Bevezetésben laikusként mutatkozik be, és az állásfoglalásait a források ismertetése után, személyes véleményként adja elő, nem pedig tudományos tényként; mint magánember, és nem mint történész ( „I think...”; „I would suggest that…”; „I would venture to say…”; „I would argue…” stb.). Ennyi elfogultság tehát „belefér”: a biblikus ismeretterjesztésben minden szerző hajlik valamerre, de nem mind egyenesek annyira, hogy a személyes meggyőződésüket ne a történeti vagy filológiai kutatás eredményeként mutassák be.

A könyv erényei között kell említeni, hogy rendkívül olvasmányos: az olvasó anélkül ismerkedhet meg a kurrens tudományos álláspontokkal és tudománytalan – de annál népszerűbb – találgatásokkal, hogy rázuhanna az elmúlt ötven év könyvtáranyaga, és száraz kutatástörténeti ismertetéseken is kénytelen lenne átrágni magát. Az ismeretterjesztő szándék hátulütője azonban, hogy a 15–30 oldalas fejezetek tényleg csak ismertető jellegűek, és nem tesznek lehetővé mélyebb kifejtést. Ez a könyv egyetlen jelentős elmaradása: persze a „röpirat” formátum tudatos döntés volt a szerzőtől, hogy a könyv minél többekhez eljusson, de a téma jelentősége nagyobb terjedelmet is indokolt volna. Egy érzékletes példa a szűk keretek miatti egyszerűsítésre, ahogy az Utószóban a szerző a bibliai történetek máig tartó népszerűségét magyarázza, és egy nyúlfarknyi bekezdésben intézi el a mítoszokra való alapvető antropológiai igényünket („People need stories [...] to make sense of their lives”, 185. o.). A téma kétségkívül bővebb kifejtést is megérdemelt volna, még egy ismeretterjesztő munkában is.

A tudományos világ általában nem vesz tudomást a populáris szerzőkről. A kutatók nem ereszkednek le, hogy vesződjenek velük; talán attól tartanak, hogy a puszta tudomásul vétellel is hitelt adnának nekik a szélesebb közönség előtt. Ennek az a kellemetlen következménye, hogy a „népszerű” szerzők – akik állításait senki sem ellenőrzi – egyre többet megengednek maguknak. Az egyik legismertebb önjelölt régész, a tíz évvel ezelőtt elhunyt Ron Wyatt például több tucatnyi bibliai régiség felfedezésével büszkélkedett: egyebek mellett feltárta a Noé bárkájáról származó horgonyköveket; Bábel tornyát Közép-Anatóliában; kénkőtöredékeket Szodoma és Gomora hamvai között; szekérkerekeket és a fáraó hadseregének egyéb maradványait a Vörös-tenger fenekén; a Tízparancsolat eredeti kőtábláit (a második párt, természetesen); egy alagútrendszert Jeruzsálem alatt, amely a salamoni Templom kincseit rejti; valamint Jézus vércseppjeit a keresztrefeszítés helyszínéről. Cline könyve éppen azért hasznos, mert ismerteti Ron Wyatt „jogutódjait”, az áltudomány mai művelőit, akik csak rontják a hiteles kutatómunka ázsióját; sőt elsősorban miattuk és ellenük íródott. Ráadásul naprakészen: például a kivonulás kapcsán említett, rendkívül népszerű és meglehetősen gátlástalan Simcha Jacobovici 2008-ban forgatta „A meztelen régész” című bibliai tárgyú sorozata második évadját a History Channel számára; míg „Jézus családi sírboltját” ismertető dokumentumfilmjét 2007-ben, „Az exodus megfejtését” pedig egy évvel korábban készítette. (Ez utóbbi, melyre Cline is hivatkozik, azt a régi-új elméletet népszerűsíti, hogy a Vörös-tenger kettéválása és a tíz csapás mögött a Santorini vulkán kitörése, és az azzal járó tengerrengés állt: Cline úgy véli, hogy a vulkánkitörés és az exodus pusztán az időbeli távolság miatt sem kapcsolódik egymáshoz – ha egyáltalán hitelt adunk a Bibliában szereplő tömeges kivonulás hagyományának.)

Cline ismertetése tehát hasznos bevezető a Biblia és a történeti kutatás kapcsolatának kérdésébe, és az általa tárgyalt hét témakörben mértékadó eligazítást ad a hagyományos és az újabb keletű értelmezések – a biblikus ponyva, valamint a régészeti eredményekre tanújelként hivatkozó kegyességi irodalom – útvesztőjében. A National Geographic Society pedig a könyvvel remélhetőleg visszanyeri a bibliai érdeklődésű, igényes olvasók bizalmát a Júdás-evangélium szövege kapcsán csapott ízléstelen marketing-kampánya után: jóllehet maga a szövegkiadás (2006) Rodolphe Kasser-vel jó kezekbe került, és minden szakmai igényt kielégített; a kísérőanyagok, a hírverés és a tévécsatorna kapcsolódó műsorai jócskán eltúlozták a kopt gnosztikus szöveg jelentőségét a történeti Jézus alakjának megismerésében.

A cikk megjelent: Klió 2009/2. 46-49.