Ókorfotók: Izrael

Ókorfotók: Szíria

Ókorfotók: Libanon

Bibliai régészet

A blog tárgya minden olyan új régészeti felfedezés, amely valamilyen módon a Bibliával kapcsolatba hozható. Igyekszünk olvasmányosan, de tárgyilagosan, a tudományos objektivitás igényei szerint beszámolni minden újdonságról.

Topikok

alexander jannáj (1) alexandria (1) amulett (1) anatólia (1) aphrodité (1) apokalipszis (1) apostolok (1) askelón (2) asszírok (1) augustus (1) ausztria (1) avarisz (2) babatha archívum (1) babilóni fogság (1) bányászat (1) barlangok (1) bar kochba (2) bar kochba felkelés (1) beduin (1) berüllosz (1) betlehem (1) bet yerah (1) biblia (1) bibliaillusztráció (1) biblia keletkezés (1) bírák (1) british museum (2) bulla (1) codex sinaiticus (1) császárkultusz (1) dániel könyve (1) dávid király (1) dávid városa (2) dekapolisz (2) deuteronomium (1) diaszpóra (5) egyiptom (7) egyiptomi fogság (1) egyiptomi jelképek (1) ékírás (4) ékszer (2) elah (2) első templom (1) első zsidó háború (1) el yehudiye (1) epigráfia (11) ereklye (1) erődítmény (1) eszarhaddon (1) exodus (1) ezékiás (2) ezékiel (1) fáraó (1) feltámadás (1) filiszteusok (2) flavius josephus (2) fönícia (1) föníciai vallás (1) freskó (1) frigyláda (1) gadara (1) galilea (3) galileai tó (1) garizim hegy (1) gát (1) gihon (1) gihon forrás (1) görög (1) gósen (1) graffiti (1) hacór (1) hadrianus (1) hadtörténet (1) halászat (1) hamisítás (2) hammurapi (2) hanan eshel (1) har (1) hasmoneusok (1) héber (4) héber nyelvemlék (2) héber pecsét (1) hellenisztikus kor (1) heródes (1) hipposz (2) holt tengeri (1) honfoglalás (1) horvat kur (1) hükszószok (2) hurbán (1) ima (1) irak (1) írástörténet (7) israel museum (1) jebuzeus (1) jeremiás könyve (1) jeruzsálem (14) jézebel (1) jézus (7) jokneám (1) józsef (1) kanaán (6) karkom (1) kedes (1) kiállítás (1) kiállításkritika (2) kiemelt (6) kína (1) kionulás (1) királyság (1) kis ázsia (1) könyvajánló (2) könyvismertető (1) korai bronzkor (1) krisztus (1) kürosz (2) leontopolisz (1) lmkl pecsét (1) lód (1) lótemetkezés (1) madaba mozaik (1) magdala (1) mágia (1) makkabeusok (1) második templom (1) maszada (1) messiás (2) méz (0) mezőgazdaság (2) mikve (1) mozaik (1) mózes (1) müra (1) nabukodonozor (1) názáret (1) negev (1) nekrológ (1) nero (1) numizmatika (2) óbabilóni birodalom (1) ódeion (1) oltár (1) omrit (1) oniász (1) oplontis (1) orvoslás (1) osszárium (1) osztrakon (3) pál apostol (1) pannonia (1) papirusz (1) pecsét (1) pecsételt korsófül (1) pénzek (1) perzsák (2) pogány vallás (2) pompeii (1) poppaea (1) priéné (1) proto sínai (1) ptolemaidák (1) qumráni tekercsek (1) rabbi akiba (1) ramat rahel (1) régészet (23) római hadsereg (1) római villa (2) salamon (1) salamon ítélete (1) saul (1) shaaraim (1) siloám (1) siloám medence (1) sínai hegy (1) sinai hegy (1) siratófal (2) sisera (1) sodoma (1) szamaritánok (0) szamaritán vallás (1) szépművészeti múzeum (1) szerződés (1) szidón (1) szórek völgy (1) szuszita (2) taharka (1) tekercsek (1) tell (1) tell tayinat (1) tel rehov (0) templomhegy (3) templomosok (1) templom tekercs (1) tengeri népek (1) timna (1) tirháka (1) törvénykönyv (1) tükhé (1) turini lepel (1) újszövetség (2) vallástörténet (1) vezúv (2) vízvezeték (2) víz alatti régészet (1) zarándoklat (1) zsinagóga (5) Címkefelhő

Tatár György: Archeologizmus

2009.08.17. 15:52 | Grüll Tibor | Szólj hozzá!

Címkék: kiemelt

Hogy a jövőben a változatosság kedvéért az antiszemitizmust demokratikus köntösben fogjuk megkapni, az biztos. Zsidó demokratáink számára ez üdvös tapasztalat lesz, melyet Németországban eddig lehetetlen volt megszerezniük.” (Franz Rosenzweig levele, 1918. okt. 28.)

 

 

Az Egyesült Államok-beli Columbia Egyetemen röviddel ezelőtt a kulturális antropológia professzoraként való véglegesítésért folyamodott egy Nadia Abu El-Haj nevű tudós, Edward Said egyik ismert tanítványa. E célból az egyik legjobb nevű tudományos kiadónál megjelent könyvét nyújtotta be, ami korábban megvédett disszertációjának kibővített és elmélyített változata. A könyv címe: Facts on the Ground: Archaeological Practice and Territorial Self-Fashioning in Israeli Society (Chicago, University Press of Chicago, 2001).

 

A mű, melyet számosan kritizálnak, még számosabban a védelmükbe vesznek, arra tesz kísérletet, hogy felderítse az izraeli társadalom és az izraeli régészet egymáshoz való kölcsönös viszonyát, s az izraeli régészet természetrajzát bemutatva megrajzolja e társadalom kulturális antropológiai képét. Könyvének bírálói főleg azt vetik a szemére, hogy a szerző – mindenekelőtt – nem régész, technikai értelemben egyáltalán nem ért ahhoz, amiről ír, föl sem merül, hogy összevethetné az általa megszemlélt ásatási munkálatokat vagy múzeumi tárlókat a földkerekség bármely más pontján tapasztaltakkal. Bizonyíthatóan egy napot töltött egy Jezréel-völgyi ásatás színhelyén, ahol néhány szót váltott a földmunkákban segédkező önkéntes diákokkal, bár nevüket nem említi. Az ásatást vezető Ussziskin professzorral, a Tel-Aviv-i Egyetem főrégészével meg sem ismerkedett. Külön kiemelik, hogy nem tud megfelelően héberül, ami nem csupán egy héberül beszélő társadalom kulturális antropológiai képének felvázolását nehezíti, de egyben elszigeteli a helyi archeológiai sajtó és irodalom megismerésétől is.

 

De hát a magasztaló, vagy legalábbis élénken érdeklődő bírálatokat nem is archeológusok írták, hanem a bölcsészettudományok és az újságírás azon határterületeinek a lakói, amely területek évtizedek óta szakadatlan expanzióban vannak a Nyugat egyetemein. A könyv lényegi mondandóján ugyanis mit sem változtatott volna, ha a szerző olvasna héberül és értene a régészethez, legföljebb annyiban, hogy akkor a szakrégészeken kívül nemigen olvasná bárki is, és így nem lehetne része a világ átalakításában. Márpedig a cél egy olyan alternatív világ kimunkálása, ahonnan majd visszapillantva, az általunk ismert világ a szervezett tudatlanság és hazugság univerzumának fog látszani.

 

Művében a Columbia Egyetem kulturális antropológusa egy helyütt így foglalja össze az izraeli régészet tudományos célját és teljesítményét: „Az archeológia folyamatos munkája, mindent összevetve, konstitutív volt annak a zsidó őshonosságnak a territoriális önkialakítása szempontjából, amelyből a telepes-gyarmati közösség mint nemzeti, alapító és őshonos közösség bukkant elő, és amely ennek folytán támaszthat legitim igényt nem pusztán a területre mint egészre, hanem közelebbről, azokra a konkrét ókori leletekre, amelyek megtestesítik a zsidó nemzet történelmét és örökségét.”

 

*

 

A szöveg nem kevesebbet állít, mint hogy az izraeli régészet esetében a „lelettermelő” archeológia egy sajátos esetével állunk szemben: bármire leljen is a föld mélyén, azt egy előre megfogalmazott nemzetalkotó mítosz szempontjai szerint rendezi és értelmezi, mintegy megvalósítva az addig csak elképzelt múltat. A fogalmazás szerint ugyanis ezt megelőzően még a „nemzeti” közösség sem létezett, csak annak politikai mítosza, amely azonban önmaga kialakításához alkalmazásba vett egy tudományt, az archeológiát, amellyel és amelyen azután materializálódott, mintegy bevésve magát a tehetetlen és védtelen valóságba. Azt is mondhatnánk, hogy aláásott a föld mélye által reprezentált múltba, ahol realizálta, majd onnan előtárta magát. Hiszen aminek nincs múlja, az nem létezik. Márpedig a mítosz, bár a múltról szól, de neki magának nincsen múltja. Az archeológia ezért múltat „termel”. Egyedülálló mutatvány: a bűvész önmagát húzza elő egy – természetesen lopott – cilinderből. Ha nem húzná elő, nem is létezne. A kiinduló helyzet tehát úgy fest, hogy a színpadon először csupán az önmagát elképzelő bűvész fikciója kelleti magát, aki a másoktól elorzott cilinderről állítja, hogy az az övé. És ha sikerül belőle önmagát elővarázsolnia, akkor nemcsak létrejön, de még a cilinderhez fűződő „történeti” viszonya is tisztázódik.

 

Nem fogalmaznánk pontosan, ha azt mondanánk, hogy a szerző nem hiszi, hogy a bibliai Izrael valaha is fennállt. Ez csak annak volna a szinonimája, hogy nem tudja, vagy nem tudja biztosan. Ezen éppen az archeológia nyújtotta tudás az, ami segíthetne. De nem. A szerző abban hisz, hogy az ókori Izrael – legalábbis mint önálló nemzeti vagy állami képződmény – sohasem létezett, ilyen nevű királyság sosem állt fenn, értelemszerűen tehát Jeruzsálem sem lehetett a fővárosa. Márpedig hite – a számára feltehetőleg ismeretlen középkori skolasztikusok nyomán – az értést, a tudást keresi, és természetesen a hite által kijelölt tudást, mi mást. Az izraeli archeológia ez ügyben csak hitvány látszattudást nyújthatna számára, hiszen merő hitetlenség: ez az archeológia ugyanis – a szerzőtől eltérően – nem hisz az ókori Izrael nemlétezésében.

 

A középkori skolasztikus gondolkodás egyik legnagyobb teljesítményét, Canterburyi Anzelmus istenbizonyítékát ezentúl talán pozitív ontológiai bizonyításnak kell neveznünk. Ismeretes módon ez úgy szól, hogy Isten a legnagyobb elgondolható. Márpedig ha ebben megegyezhetünk, akkor Istennek léteznie kell nemcsak az elménkben, hanem az elmén túli valóságban is, mert ha csak az elménkben létezne, akkor el tudnánk gondolni nála nagyobbat is, nevezetesen azt, ami az elménken túl is létezik.

 

Amivel Edward Said szüntelenül gyarapodó iskolájában találkozhatunk, az a negatív ontológiai bizonyítás, azaz ami valaminek a nemlétét bizonyítja. A gondolatmenet rejtett előfeltevése ugyanis a következő. Egyezzünk meg abban, hogy Izrael egész bibliai története Jeruzsálemmel együtt csak fikciós mese, annyira valótlan, hogy nevezhetjük egyenesen az elgondolható legkisebbnek, hiszen a nemlétezésnél kisebbet nem tudunk elgondolni. Ha ezt a történetet csak egy parányira is valóságosnak gondolnánk, akár a bibliai szövegnek adnánk valamelyes hitelt, akár valami apró régészeti lelettel vélnénk igazolhatónak, akkor nyilván nem a legkisebbet gondoltuk el, hiszen ami mellett egyetlen leletdarab sem tanúskodik, az nyilván kisebb, mint ami mellett igen. Ha tehát tartjuk magunkat ahhoz, amiben megegyeztünk, vagyis hogy a Biblia az elgondolható legkisebb, akkor Izrael történelmi múltja nem létező. Az elgondolható legkisebb tehát az, ami sem az elmében, sem az elmén túli valóságban nem létezik. Q. E. D.

 

Nem kerüli el a szerző figyelmét a régészet mágikus hatalma sem, vagyis a mód, ahogyan létesíti a saját mitikus múltat, mégpedig az igazi, mert hittel hitt múlt helyett. „A földet sajátos módon kell fölszabdalni ahhoz, hogy az archeológia tárgyai láthatókká váljanak, nem egyszerűen a hiányzót alakítva át jelenlevővé, hanem még pontosabban fogalmazva, sajátos látószögeket teremtve, amelyek megváltoztatják a tájak képét. Ahogyan valaki nekilát kifaragni a terepet, az arról szól, hogy mely tárgyak tűnnek az archeológus számára jelentőseknek (megfigyelésre érdemesnek). Sőt, azt is meghatározza, milyen és miféle tárgyak kerülnek napvilágra az ásatással megnyitott földből. Így készül a történelem, így állítanak elő egy új tárgyi kultúrát, ez a dialektika a között a történelem között, amit ezek az ásatások feltárni igyekeznek, és magának az ásatásnak a gyakorlati munkája között.”

 

Nem kérdés, hogy El-Haj Izrael államot magát és társadalmát tekinti egy ilyen illegitim ásatási eljárás során a napvilágra hozott „leletnek”: a cionizmus politikai mozgalma odafönt egy államban valósítja meg magát, miközben tudományos „szolgálólánya”, a cionista archeológia megvalósítja ugyanezt odalent, a fosszilis múltban is. A telepesek átalakító művelés alá vetik a földfelszínt, míg a régészek vetnek és aratnak a földmélyi múltban. Az „ellenállás” fogalma ezáltal roppant módon kibővül. A jelen hatalmai elleni fegyveres harc egyre mélyebbre nyomul alá rétegről rétegre: évezredeket kell a tengerbe szorítania.

 

A mitikus történelmi fikciók, amilyen például Izrael népének ókori története, valamint e történet folytonossága a jelenben, tehát az efféle ideológiai képzelgések normális és természetes helye – szerzőnk szerint – a föld mélyében van. Egy ezekhez akárcsak távolról is társítható lelet előásása ezért már önmagában is „fabrikálás”, természetellenes „létesítés”, a táj igaz és helyes rendjének megbontása, megzavarása. Ha a föld el akarta rejteni, biztosan jó oka volt rá. Ha a rákövetkező századok feledésbe akarták taszítani, akkor nyilván magasabb igazságot képviseltek a politikai archeológia e tárgyiasult tévtanainál. Ezek az ásatások rombolják és átalakítják az igazság tájképét, amelynek felszínén mindez nem létezik. Előző idézetünkből világossá válhatott, hogyan egészíti ki a – cionista – ideológiai hazugságot az archeológia a maga tettleges hazugságaival. Abból a látószögből, ahonnan az izraeliek nézik a tájat, ott persze jelen vannak ezek a „leletek”, pedig azok a helyesen látott tájból hiányoznak. Az izraeli régészet leleteivel vonja uralma alá és gyarmatosítja a szűzi tájat, akárcsak Saidnál az orientalisták a Keletet. Már maga az archeológiai látószög, a régész szeme is gyarmatosít.

 

Bár a szerző maga nem használja az „archeologizmus” kifejezést, mesterének, Edward Saidnak Orientalizmus című művére való tekintettel mégis célszerűnek látszik bevezetnünk. El-Haj archeologizmusa ugyanis nem egyéb alkalmazott orientalizmusnál. Said – magyarul is megjelent – könyvében a Nyugat tudományos hegemóniájának üzen hadat, amellyel az oly módon tanulmányozza a Keletet, hogy egyszersmind „ismeretelméleti dominanciája” alá vonja. Művének hatása mit sem gyengült a szerző halála óta. Rá és fő művére hivatkozó tanítványai elözönlötték az amerikai egyetemek Közel-Kelet és Afrika tanszékeit, az orientalisztika helyén mindenütt meghonosítva az orientalisztika ideológiakritikáját. Balos anticionizmusuk Said „tudományos” alapvetésében gyökerezik. El-Haj ennek az orientalisztika ellen viselt háborúnak egy központi frontszakaszán teljesít szolgálatot: az archeológia „cionista tudományos hegemóniája” ellen küzd a közel-keleti és arab stúdiumok terepén, a posztmodern legélesebbnek vélt fegyverzetével, amilyen a marxizmus ideológia-kritikája, a dekonstruktivizmus, a frankfurtiak kritikai elmélete, valamint Said és Foucault fogalomarzenálja. Said Foucault-tól vette át a tudományos „diskurzus”-ban megbúvó hatalmi szempontok fogalmát, alkalmazta azt az orientalisztika egész tudománytörténetére, és kiegészítette az orientalisták személyes kollaborációjának eszméjével. A Nyugat egyik leghatalmasabb, sok százados tudományos teljesítményét sikerült így lelepleznie merő kémkedésként és gyarmatosító ideológiaként. Said orientalistái olyanok, mint a Józsué által kiküldött kémek: az ő feladatuk sem az Ígéret Földjének elfogulatlan feltárása volt, és végképp nem a kánaániták kulturális önképének megismerése és rokonszenvező elfogadása. Ennek bemutatásához Saidnak alig kellett többet tennie, mint leértékelni vagy mellőzni a Kelet-tudományokban azoknak a nemzeteknek a vívmányait, amelyeknek sosem voltak gyarmataik, valamint elhallgatni azoknak az évszázadoknak a tudományát, amelyek megelőzték a gyarmatosítást. Ugyanígy homályba borul az ókori Kelet magaskultúráinak a feltárása is, hiszen meglehetősen nehéz lett volna pl. az egyiptológia megteremtését az Óbirodalom leigázásaként ábrázolni. Épp ezen a ponton sikerül azonban túllendülnie tanítványának, El-Hajnak. Az archeologizmus fogalmával a bronzkor gyarmatosítása is bevonhatóvá vált a Kelet iránti agresszióba.

 

Az általuk alkalmazott diskurzus-fogalom szerzője, maga Foucault egyébként 1978-79 táján több ízben is találkozott Komeini ajatollahhal, járt Iránban, és vagy kéttucatnyi írást szentelt az iráni iszlám forradalomnak. Felajzott érdeklődésének és ellenállhatatlan vonzalmának tárgya az „iszlám állam” össznépi követelése, amit ő a politikai diskurzus „spirituális dimenzióval” történő kiterjesztésének látott. Utóbbin nyilván valami olyasmit értett, ami meghaladhatja a pusztán politikai diskurzus alá- és fölérendelő elemeit. Egyetlen idevágó írásában sem merül fel azonban az azzal kapcsolatos történeti ismeret, miszerint iszlám állam már többször is előfordult a történelem folyamán, hogy tehát valóságának megismerése nem merül ki feltétlenül egy ideológiai Új Világ bámulatában. Semmi jele annak, hogy bármilyen komolyabb ismerettel rendelkezne az iszlámról, s hogy az említett „spirituális dimenzió” többet jelentene annál a felfokozott várakozásnál, amit politika és vallás szét nem választottsága kelt egy nyugati szemlélőben. Cikksorozatának és interjúinak tanúsága szerint a saria puszta létezéséről sem tud. Mint szinte minden baloldali nyugati intellektuel esetében, Foucault Komeinit magasztaló totális félreértéseinek is az a meggyőződés a végső gyökere, hogy az iráni felkelésnek a vallás pusztán a „formája”. Valószínűleg ezzel magyarázható az a mit sem sejtő gondtalanság, amivel bizonyos – súlyos jövővel terhes – személyes tapasztalatai mellett elmegy.

 

1978. szeptember elején a sah hadserege Teheránban több ezer tüntetőt mészárolt le. Foucault maga számol be róla, hogy az egész városban nyomban elterjedt az a „mítosz”, miszerint ilyen rémtettet nem követhettek el irániak irániak ellen. „Biztos forrásból” tudható, hogy ezt a borzalmat teherszállító repülőgépeken folyamatosan a helyszínre szállított izraeliek követték el. Az elkövetők „kiválasztása” Foucault-ra szemmel láthatóan nem gyakorol semmilyen benyomást, nem ébreszti fel e „diskurzus” konkrét elemei iránti gondolati érdeklődését. A hírt nem kommentálja, csupán az iránt érdeklődik – komolyan – egy ellenzéki értelmiséginél, hogy ez lehetséges-e. A válaszoló nem tartja valószínűnek.

 

Az iráni „forradalmat” és vezetőjét bemutató cikkeiben nyoma sem látszik annak, tudja-e Foucault, hogy Khomeini – és vele az aktív vallási ellenzék – első fellépése 1962-ben a sah által kihirdetett helyhatósági választási törvény ellen irányult. A törvény – amit még ugyanabban az évben visszavonni kényszerültek – a nőket és a nem muszlimokat, például a zsidókat is, választójoggal és választhatósággal ruházta volna fel. Komeini vallási vezetői pályája ekkor kezdődött, mégpedig azzal a kijelentésével, miszerint „e törvényt a zsidók és a cionisták sugallták”. Nem mellékes, hogy Said pontosan ugyanekkor ontja cikkeit, melyekben következetesen tagadja az iráni forradalom bármilyen összefüggését az iszlámmal.

 

Az Iszlám mint lőporos hordó című írásának végén, ami a Corriere della Serában jelent meg, Foucault fölveti a költői kérdést, mi volna, ha Palesztina felszabadítása nem a marxista-leninista doktrínára, hanem egy dinamikus iszlám mozgalomra hivatkozna. „És fordítva, mekkora erővel gyarapodna Khomeini vallási mozgalma, ha célul tűzné ki Palesztina fölszabadítását?” E jövőbe látó sorok ugyanakkor láthatólag nem juttatják eszébe saját beszámolóit a Teherán utcáin látott „verbálisan” antiszemita tüntetésekről: nyilván ezek is pusztán a népi felkelés „formái” közé tartoztak és a politika spirituális dimenziójához.

 

A nyugati akadémiai értelmiség legjavának az iszlámra, Izraelre, és egyáltalán a Közel-Keletre vonatkozó nézeteit egy olyan szemlélet jellemzi, amelynek az igazsághoz való viszonya mindjobban pszeudovallási arculatot ölt. Mereven szajkózott „igazságai”, mint például hogy az iszlám a béke vallása, hogy terjedésének nincsen erőszak-tradíciója, hogy nem harcosan keresztény- és zsidóellenes, hogy a militáns iszlámnak semmi köze az „igazi” iszlámhoz, hogy a palesztinok csak önálló államot akarnak, nem Izrael megsemmisítését, hogy az iszlám és a nyugati világ első összecsapásai a keresztes hadjáratok voltak stb., ezek az ún. „igazságok” nem megismerő tevékenység eredményei, és nem is tekintik őket egyszerű tudáselemeknek. Társadalmi funkciójukat tekintve ezek „üdvözítő” ismeretek, azaz olyan „ismeretek”, amelyek birtokosukat jobb emberekké teszik másoknál. Akik nem ezekkel az ismeretekkel rendelkeznek, hanem – esetenként – az ellenkezőjével, azok „rossz” emberek, aminek modern, baloldali szinonimája az imperialista, neokonzervatív, rasszista, iszlamofób stb. A sokat kárhoztatott politikai korrektség ennek csak következménye. Egy újfajta, „üdvözítő ismeretelmélet” van kibontakozóban és terjedőben, ami – legalábbis a humán tudományok területén – új paradigmát alakít ki. A szóban forgó történeti értékelések ugyanis nem egyszerűen „nézeteknek” vagy „véleményeknek” számítanak, hiszen nézetek vagy vélemények nem tesznek senkit jóvá vagy rosszá. Ezek a realitással való minden közelebbi megismerkedést mereven elutasító „üdvismeretek” ugyanakkor semmiképp sem ideológiának, hanem tudásnak állítják magukat, bevezetve így a nyugati gondolkodás területére egy eleddig ismeretlen jelenséget: a fanatikus tudást. A világra irányuló valóságos tudás ezeknek az „eszmehívőknek” a szemében túlságosan is hasonlít magára a világra, vagyis a rossz valóság részévé teszi azt, aki valóban szemügyre veszi a valóságot. Az iszlám világ és a közel-keleti háborúk baloldali szemlélője a civitas Dei polgára, aki „nézeteivel” kiérdemelt üdvösségének magasából tekint le megvetően a civitas terrena keménynyakú és megátalkodott népére.

 

*

 

A szovjet marxizmus egyik legsúlyosabb öröksége, az „üdvhozó” ismeretek tudása megkezdte benyomulását az akadémiai tudományok területére. Bizonyos értelemben már maga a hozzáértés is képes vádként megfogalmazódni, hiszen a Foucault diskurzusfogalmával operáló Edward Said végső soron magát az orientalisztika nevű tudományt teszi felelőssé például az iraki háborúért, név szerint is kifakadva néhány orientalista ellen, akik politikai intézmények tanácsadóiként is szerepeltek.

 

A nyugati akadémiai intézmények és értelmiség pillanatnyi állapotát egy magyar jelenséghez hasonlíthatjuk. Olyan, mintha idehaza a sumer-magyar nyelvi-etnikai rokonság az egyetemeken még nem volna ugyan képviselhető, de a hozzátartozó ideológiai feltételrendszer már igen. Tehát a tudománytörténet tárgykörében már tanítható volna a finnugor nyelvrokonságot képviselő tudósok nemzetközi összeesküvése, aminek természetesen politikai-etnikai háttere is van, s ahol az összeesküvők nyelvi tényeket „fabrikálnak”, s a tendenciózus nézeteiknek ellentmondó adatokat és kutatókat kiszorítják az érvényesülésből. Jelenleg többen is megpróbálnak fellépni El-Haj egyetemi pozíciójának véglegesítése ellen, de a harc még nem dőlt el.

 

A magyar kiadáshoz mellékelt 1994-es utószavában Said hosszasan visszavág Bernard Lewis bírálatának. Eközben így ír: „Emellett – és ez az a pont, melyet Lewis nem hajlandó fontolóra venni – szoros párhuzam fedezhető fel a modern orientalista tudomány felemelkedése és a brit, valamint a francia gyarmatbirodalom kialakulása között.” Tekintsünk most el attól, hogy hasonló „szoros párhuzam” viszont nem fedezhető fel a német és az osztrák–magyar orientalisztika felemelkedésével. De az kétségtelen, hogy van bizonyos párhuzam például Napóleon rövid lélegzetű egyiptomi expedíciója és a hieroglifák megfejtése között. Sőt, hogy visszataláljunk legszűkebb témánkhoz: szoros összefüggés mutatható ki Kelet-Jeruzsálem 1967-es elfoglalása, valamint az Óvárosban végzett régészeti feltárások fellendülése között. Ennek fő oka azonban az, hogy a távrégészet egyelőre még – mondhatni – gyermekcipőben jár.

 

A Jeruzsálem Óvárosában végzett ásatásokra térve El-Haj érinti az immár a nyilvánosság számára is megnyitott „Leégett Ház Múzeumát”, ahol az épületmaradványok teljesen hamu lepte rétegében az Avigad vezette kutatócsoport nagy tömegű elrejtett pénzérmére bukkant. Az érméket kivétel nélkül időszámításunk 67., 68. és 69. évében verték. A régészek ezért arra a következtetésre jutottak, hogy a ház – nagy valószínűséggel – 70-ben égett le, amikor Josephus Flavius tanúskodása szerint az egész város porig égett. El-Haj ebben a következtetésben is a Jeruzsálem múltját kisajátítani törekvő cionista mítosz archeologista rohamcsapatát észleli, hiszen – jegyzi meg – egy tüzet okozhat véletlen baleset is, vagy egymásközti zsidó torzsalkodások. Feltűnő ebben – és a sok más helyen felmerülő – ellenvetésben, hogy a maga módján követi a felvilágosodás nyomán felmerülő növekvő bizalmatlanságot a csodákban. A csodáknak a bibliai szövegből természetes magyarázatokkal történő kiiktatása, amit filozófusok kezdenek el, de hamarosan átragad a teológusokra is, hasonló logikát követ: eredetileg nem magát az eseményt tagadja, hanem annak isteni beavatkozásként való értelmezését. Vagyis megtörténni megtörtént a leírt esemény, de nem volt csoda. Az izraeli régészet ellen küzdő kulturális antropológus szempontjából nézve, ha a jeruzsálemi felsőváros házai csakugyan 70-ben égtek volna le egy csapásra, ahogyan Flavius írja le, akkor nehéz lenne vitatni ugyanennek a Flaviusnak a Szentély pusztulásáról szóló passzusait. Márpedig az, hogy Jeruzsálemben valaha is állt zsidó Szentély, Flaviuson keresztül feltartóztathatatlanul vezetne bennünket Dávidhoz és Salamonhoz, az egész összefüggés pedig a Bibliához. Ha azonban az izraeli régészet ellen emelt archeologizmus vádja igaz, akkor a 70-ben porig égett ház tényleges megléte megmagyarázhatatlan csoda volna, az immanens palesztin történelemkép felől tekintve képtelen, transzcendens elemeket igénybe vevő misztikus magyarázat. Kell tehát hogy legyen rá valami természetes magyarázat, például villámcsapás vagy egy tűzhelyen felejtett edény.

 

Az iszlám világérzékelést a júdeai háborúban elpusztuló Jeruzsálem és a Szentély maradványainak azonosítása valami ahhoz hasonló helyzet elé állítja, mintha a nyugati felvilágosodás búvárrégészei fedeznék fel a Vörös-tenger mélyén egy óegyiptomi harciszekérsereg iszap lepte, megkövesedett maradványait. Az ókori balesettől kezdve, az elemi csapáson át a téves datálásig nyilván a természetes magyarázatok egész régióját bejárná a kirobbanó nemzetközi tudományos vita, amely végül talán megérkezne a minden természetes magyarázat közt a legtermészetesebbig: csalók durva tréfájával állunk szemben. És ezen a ponton valósággá teljesedhetne be a „kultúrák közti párbeszéd”. Ami ugyanis a Nyugat számára felvilágosodás, mint például a bibliai csodák csodákként való tagadása, azaz a természetes magyarázathoz vagy a fikcióhoz folyamodás, az az iszlám közeg számára vallási állítás. Ezen a ponton mindkét fél nyitott az egyetértésre. A Bibliához való felvilágosult viszony ugyanis, beleértve az ennek nyomán kibontakozó, a bibliai történelemre vonatkozó amnéziát, szerencsésen találkozik az iszlám világ Bibliához való viszonyával. A mai nyugati felvilágosodás szempontjából tekintve Izrael állam társadalma és annak saját létjogosultságáról alkotott képe ugyanis gyanúsan emlékeztet az iszlám doktrínájára „a Könyv népéről”. Kétségtelen, hogy bizonyos erkölcsi igazságok a szóban forgó Könyvben jelentek meg először, de a kor elmaradottsága, valamint a történelmi sorsfordulatok esetlegességei, és az említett erkölcsi igazságokkal való szembeszegülések egyrészt rárakódtak, másrészt el is torzították azokat. Ami igaz belőle, azok az „örök” emberi igazságok, ám ezeket az egyik fél számára a felvilágosodás, a másik fél számára a Korán nyilatkoztatja ki teljes, csorbítatlan és végérvényes formában. Ez a kis számú – bár kétségtelenül érdemdús – erkölcsi igazság azonban a legcsekélyebb módon sem érinti azt a kérdést, hogy kinek a fővárosa Jeruzsálem.

 

El-Haj ezért tág teret szentel az általa „körben forgásként” említett jelenségnek. E jelenség abban áll, hogy az izraeli régészek a Biblia utalásait használják fel tárgyi leletek azonosításakor és osztályozásakor, majd ezekkel a tárgyakkal igazolják a bibliai utalásokat. Ha félretennék a Bibliát, véli a szerző, az előkerülő leletanyag etnikai besorolása teljességgel homályba veszne. Ebben kétségtelenül van némi igazság. Ha mondjuk tényleg mellőznénk a bibliai szöveget (meg még egy halom írott forrást), akkor semmit sem tudnánk a Templom-hegyről, mindössze abban lehetnénk biztosak, hogy a város közepén magaslik egy hegy. Ez persze áll Róma hét dombjáról is, ha eltekintünk a római történetíróktól. Ami az írott források nélkül maradna számunkra, az mindkét esetben egy-egy Stonehenge.

 

Persze, nagyjából ez a cél is. Mivel a szerző szerint az olyan egészen különnemű források egyidejű használata, amilyen egy ókori mitikus szöveg, és a régészeti ásatások, nem más, mint szakadatlan metabasis eis tón allón, vagyis a fogalomalkotás más-más területei közti csapongás, ezért a leghelyesebb a bibliai és posztbibliai források teljes kizárásával a cserepekre és kövekre koncentrálni. Jelen alakjában ugyanis, ahogyan az államalkotó cionista mítosz archeologizmusa összekapcsolódik a Biblia írott mítoszanyagával, nem az ideológiai elfogultság a legsúlyosabb probléma. Ilyesmivel már a múltban is vádoltak tudósokat, nem is mindig alap nélkül. Csakhogy a most megfogalmazott vád szerint valójában az egész szóban forgó tudomány nem egyéb szervezett előítéletnél. Nem részmegállapításait bírálják, nem korábbi büszke eredményeit vonják kétségbe, nem is egy másik tudományos paradigma felől veszik össztűz alá, hanem a megszűnését követelik. Az archeologizmust a maga egészében, múltjával és jelenével egyetemben tekintik tévedésgenerátornak. Az alapállítás szerint ui. a szóban forgó tudománynak nincsen önállóan is létező, a tudománytól független tárgya, amit tanulmányozhatna. Az ókori Izrael léte és a jeruzsálemi Szentély története olyan „csoda”, amelyben az iszlám „felvilágosodása” nem hisz.

 

*

 

A nyugati felvilágosodás korábban már említett viszonya a bibliai szöveghez, amely viszonyt párhuzamba állítottuk az iszlám hasonló viszonyulásával, hosszabb távon védtelenné teszi az orientalisztika egyik – eddig bevehetetlennek látszó – fellegvárát: a Korán-filológiát.

 

Bár az orientalisták mindig is a legnagyobb óvatossággal kezelték ezt a témát, „szövegrégészetileg” sosem volt kérdéses, hogy a két bibliai vallás – a zsidóság és a kereszténység – szövegei, valamint az iszlám kronológiai rétegzettségben helyezkednek el egymáson. A Korán szövegében végzett filológiai ásatások lépten-nyomon bibliai fossziliákat fordítottak ki a talajból. A kutatóárkok mélyéről bibliai hősalakok, szó szerinti Misna-idézetek, gyakran apokrif evangéliumi hagyományok tűntek elő. Az iszlám monoteizmus örök tájképét rombolták a szöveget feldúló archeológusok a maguk gyarmatosító „filologizmusával”, hogy megvalósítsák imperialista céljaikat, annak bizonyítását, hogy ősi kapcsolatuk van ezzel a szövegtájjal, s hogy lényeges pontokon őshonosak benne. A teológiának végképp búcsút intett tudományosságban általában tartózkodtak annak világos megfogalmazásától, hogy szövegrégészeti feltárásaik nyomán hogyan is rekonstruálnák a koráni szövegtáj felszínének végső alakot öltését. Hogy minden a Biblia szöveghegyeinek és szövegvölgyeinek hódító lerohanásával kezdődött, szövegvárosainak lerombolásával, kulcsszavainak elfoglalásával, főbb alakjainak megadásra kényszerítésével. Hogy Noé, Ábrahám, Jób és a történeti könyvek prófétái nem jószántukból lettek muszlimokká, hanem mert nem volt más választásuk: mindnyájan „küldötté” kellett hogy váljanak, ha nem akartak nyom nélkül eltűnni az új világból, mint a nagy írásos próféták.

 

A Korán hívői számára a táj eleve olyanra teremtettnek tűnik, amilyenként megismerték. Noé a „népét” inti megtérésre, Mózes küldetése Egyiptom Istenhez fordítása, Jézus anyja pedig Mózes és Áron testvére. Aki itt ásni akar, az kezet emel a tájra, saját mitikus-politikai törekvéseit követi illegitim tudományos eszközökkel.

 

A Nyugat szellemi világában ma talán Izrael és Jeruzsálem az utolsó hely, ahonnan szemlélve az iszlám felszíne áttetsző, ahol a régész éles szeme számára átsejlenek még a felszín domborulatai alatti egykori rétegek. Az utolsó hely, ahol a Szikla-mecsetet a Nyugati Falhoz képest „olvassák”.

 

A cikk megjelent: Élet és Irodalom 2007/29. sz.

 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.