Fennmaradt ókori életrajza „mindenki által gyűlöltnek” nevezi azt a császárt, aki Traianus után, Kr. u. 117-től 138-ig ült Róma trónján. A tankönyvek — már ha egyáltalában megemlítik —, általában azt emelik ki vele kapcsolatban, hogy visszaadta a Traianus által meghódított keleti provinciákat; hogy igyekezett a hadsereget megfegyelmezni; hogy ő kezdte fallal körülvenni a birodalmát (amire jó példa a róla elnevezett fal Britanniában); no és persze azt, hogy ő volt az első szakállas császár, mivel annyira szerette a görög filozófiát és a tudományokat, hogy külsőleg is mindenképppen a tudós professzorokhoz akart hasonulni, akiket — íme, egy újabb ellentmondás! — mélyen megvetett és lenézett. Hadrianust „utazó császárnak” is nevezik, mivel uralkodásának huszonegy éve alatt többször is keresztül-kasul beutazta az egész Római Birodalmat. Ezzel a tettével — hangsúlyozzák a szaktörténészek — először tette igazi „nemzetközösséggé” az imperium Romanumot, amely addig a központi Itáliából és a neki alávetett, periférikus tatományokból állt.
Teljes nevén Publius Aelius Hadrianus 76-ban született Rómában, bár családja egy hispaniai római kolónián élt. Miután apját kilenc éves korában elveszítette, két gyámot neveztek ki melléje, akik közül az egyik a jövendő császár, Traianus volt. Jól tudta, hogyan egyengetheti saját karrierjét: feleségül vette a császár unokahúgát; megvesztegette Traianus felszabadított rabszolgáit, és „körüludvarolta az örömfiúkat, és gyakran meglátogatta őket” — olvasható ókori életrajzában. A gyermektelenül elhunyt Traianus állítólag átlátott a szitán, és nem is akarta örökbefogadni Hadrianust, mégkevésbé utódjának jelölni. A pletykák szerint Hadrianus anyja a már halott császár helyébe egy dublőrt fektetett, aki elcsukló hangon mondta ki helyette a döntő szavakat. Az is furcsa volt, hogy a legiók előbb kiáltották ki császárrá, mint hogy a senatus tudomást szerzett volna róla... Hadrianus tehát trónra került, és „semmit sem mulasztott el, hogy megkedveltesse magát”. Az ellentétek embere volt: „egyszerre volt komor és derűs, nyájas és méltóságteljes, könnyelmű és megfontolt, fukar és bőkezű, az alakoskodásnak és a titkolózásnak valóságos mestere, embertelen és jóságos, és minden tekintetben veszélyes” — írja róla a „Felséges történet” (Historia Augusta).
A gyerekkorától fogva „görögöcskének” csúfolt Hadrianus nemcsak a görög filozófiát, építészetet és zenét kedvelte, hanem nyíltan vállalta pedofil hajlamait, amit nem véletlenül hívtak „görög szerelemnek”. A gyermekekkel való együttélés mind a férfiak, mind a nők körében elfogadott, sőt divatos dolognak számított nemcsak a görög, hanem a római arisztokrácia köreiben is, olyannyira, hogy Traianus idejében már attól tartottak, hogy ki fog halni a római nemesség. (Az sem véletlen, hogy Traianus, aki — mint fentebb láttuk — gyermektelenül halt meg, fiúprostituáltakkal vette körbe magát.) A Hadrianus alakját övező számtalan ellentmondás közül is a legnagyobb, hogy az az uralkodó, aki vadászatain nem is egy oroszlánt ejtett el saját kezűleg; akinek mindene volt a hadsereg, amelyben kemény fegyelmet tartott; aki rendeletben szabályozta, hogy a nyilvános fürdőkben a férfiak és nők külön fürödjenek — nos, ez az ember utazásai során valóságos háremmel vette magát körül. „Az élvezetek hajhászásában nem ismert határt” — írta róla a már idézett ókori életrajzírója. Hadrianus legismertebb afférja egy szabad születésű (vagyis nem rabszolga!) bithüniai ifjúval, az alig tizenhárom éves Antinoosszal 123-ban kezdődött, és egészen 130-ig, az ifjú haláláig tartott. Ez alatt az idő alatt — nyíltan vagy burkoltan — homoszexuális kapcsolatot folytattak, amiről legalábbis az udvarban mindenki tudott, köztük felesége, Vibia Sabina is. A legkülönösebb azonban, hogy Nílus útja alkalmával, 130. október 24-én Antinoosz váratlanul vízbe fulladt. A legtöbben arra hajlanak, hogy egyiptomi módra — a csillagjósok és mágusok tanácsának engedve — egyszerűen feláldozta magát annak érdekében, hogy a császár életét meghosszabbítsa. Hadrianus nemcsak az asztrológiának, és a jövendőmondásnak, hanem mindenfajta babonás misztériumvallásnak is hívéül szegődött. A császár azonnal elrendelte, hogy fiúszeretője tiszteletére várost alapítsanak (Antinupolisz néven), avassák istenné, és szobrait mindenütt állítsák fel a Birodalomban. Még kultuszt is alapított a tiszteletére, amelyben jövendőmondó papok adtak jóslatokat az „Antinoosz istentől” kérdezőknek. A válaszokat állítólag maga Hadrianus fogalmazta. A császár perverzitásának emlékművei valóban százával kerültek és kerülnek elő a Birodalom legeldugottabb sarkaiból is, ami arra utal, hogy sokaknak nem volt ellenére az új istenség kultusza…
Ezek után aligha csodálkozhatunk azon, hogy Hadrianus súlyos örökségéhez tartozik a zsidó nemzeti állam felszámolása, Jeruzsálem pogány várossá tétele, a zsidó nép szétszórása, valamint a kísérlet a zsidó vallás teljes felszámolására. A zsidó nép már Traianus uralkodásának utolsó éveiben is forrongott: 115-től 117-ig a keleti diaszpórára kiterjedő felkelés tört ki, amit véres kézzel fojtottak el a rómaiak. 132-ben (vagyis hatvankét évvel a Templom lerombolás után) újra felkelés tört ki, ezúttal Júdeában. A lázadás élére egy tehetséges hadvezér, Bar Kosziba állt, akit a Rabbi Akiba vezette rabbinikus kör sietve „messiásnak” kiáltott ki (Bar Kochba, vagyis a „Csillag fia” néven), habár ezt nem mindenki fogadta el. A felkelés kiváltó oka ma sem pontosan ismert, de feltehető, hogy Hadrianus 130/31-es jeruzsálemi látogatása idézhette elő, amelynek során a hatvan éve már megszállva tartott Szent Várost római kolóniává nyilvánította, és elnevezte Aelia Capitolinának. (Ez másutt is szokása volt: útjait számtalan Hadrianopolisz, vagy hasonló nevű város jelzi.) A felkelést három és fél év alatt sikerült leverni, de a római veszteségek akkorák voltak, hogy Hadrianus a szokásos üdvözlő formulát („én és a hadsereg jól vagyunk”) elhagyta a senatusnak írt győzelmi jelentéséből. De nem volt kisebb a megtorlás sem. Iudaea nevét végképp eltörölték, s helyette a Syria Palaestina országnevet kellett használni. A Júdeában élő zsidókat vagy megölték, vagy rabszolgának adták el a Birodalom minden részébe. Hadrianus betiltotta a Tórát, ha valakinél ilyet találtak, elevenen megégették — példa erre Rabbi Akiba esete; ezen kívül a körülmetélkedést és a rabbiszentelést is halálbüntetés terhe alatt betiltották. (A kiállítás dicséretére legyen mondva, hogy a Bar Kochba lázadóitól származó néhány emléket is bemutatnak.)
Thorsten Opper, a kiállítás kurátora azt nyilatkozta a sajtónak: „Ez egy egyedülálló lehetőség lesz arra, hogy a Hadrianusra vonatkozó legfontosabb tárgyakat egy kiállításon láthassuk. Hadrianus rendkívül sikeres császár volt, aki mérhetetlen és tartós örökséget hagyott hátra, bár ezt gyakran nem ismerik fel, vagy nem értékelik.” Mielőtt azonban rohannánk a kiállítást megnézni e „mérhetetlen és tartós örökségről”, gondolkodjunk el a fentieken.
